Kontrollcsoport a sötétkamrában

A budapesti este tollhegyre kívánkozó, tökéletes programnak tűnt. Végre kipróbálhatjuk, mekkora a szerepe a látványnak az étkezéseknél, és az sem mellékes, hogy hanyagul otthon hagyhattuk a fésűnket, és a cipőnk színe sem kell, hogy passzoljon a táskánkhoz. A kiállítás szolgáltatásként árulja a láthatatlan vacsorát, természetesen csomagban a feketedoboz-élménnyel.

Bevezetésként rövid ismerkedés vakoknak szánt sakkal és Braille-írógéppel, de ez utóbbi számunkra már logikai csapda, így megkönnyebbülve tapasztaljuk, hogy a kiállítótérben minden csoport saját vakvezetőt kap.

A miénk, István a vakvezetők Jerry Springere. A regisztrációs pultnál ráförmed szintén látássérült kollégájára, hogy ne szöttyögjön már ott előtte: „Mi az, nem látsz? Vak vagy?” A kollégája visszamorog, mert már ismeri ezt a részt, és a munkakörülményeiről panaszkodik. István lassan kifújja a levegőt, és még annyit mond, elege van a vakokból. Majd mindenkit a nevén szólít, és bevisz bennünket a sötétítőfüggöny mögé.

Sokan mondják, hogy félelmetes meg sokkoló, és hogy pánikszoba az egész, nekünk kifejezetten jólesik a sötétben tapogatósdi. Pár percig még megy az illedelmeskedés, de fél óra a sötétben, és gond nélkül fogjuk idegenek könyökét.

István már az elején megkér, hogy ne habozzunk a rázós kérdések feltevésénél, mindenre válaszol, ami érdekel bennünket a vakok életéből, még arra is, hogyan használják az autópályák vécéit. És a píszít is hagyjuk az épületen kívül, felesleges óvatoskodnunk, nem kell használnunk a „világtalan” kifejezést. Mi ez a hülyeség? Mert hogy ők egyszerűen vakok, így, ezzel a három betűvel. A „látás terén kihívással küzdő” kifejezés használatáért István azzal fenyeget, hogy bosszúból még ő sem fogja megtalálni a kijáratot a program végeztével, az pedig, lássuk be, mindannyiunkat rosszul érintene.

A teljes sötétben botorkálva állatszőrt tapogatunk, erdőrészletben sétálunk, és híres szobrok reprodukcióit kell felismernünk, szigorúan ujjbeggyel. Igen, van Iustitia is. És van utcarészlet is, viszont sehol egy reklámfelület. Imádni való hely! A lényeget mégis a kilencévesek helyszínen lévő egyedüli képviselője fogalmazta meg: „Jó.., de nem érted, hogy nem látok semmit?” Furcsa elképzelni, hogy van, aki ennyit lát főzés közben.

Utolsó helyszínként berendezett bárba botlunk, ahol önfeledten sörözgetünk, és az összes nálunk lévő fémpénzünket a pultosnak adjuk, anélkül, hogy tudnánk, mennyit fizettünk ténylegesen. Akár a régi vasárnap reggeleken a taxi első ülésén. Bár az inkább papírpénzzel volt. A kávé a láthatatlan, de létező pultnál olyan, mintha az első lenne, hátralevő életemben már csak sötétben innám. Ende, aus, Mickey Maus.

A kiállítótérből visszaesünk a startvonalra, hogy megtörténjen velünk az, amiért idejöttünk. Rövid szünet a fényben, és indul a mulatság a dús sötétben. „Meg vagy őrülve? Honnan tudod majd, hogy mit eszel?” Nem is érdekel már, rég elfelejtettem, mit rendeltünk a honlapról. Tulajdonképpen hidegen hagy. Különben is, sötétben úgyis mindenből eszel egy falatot, a második falat, ami nem biztos, ha értik, mire gondolok.

„És akkor most tessék megfogni egymás kezét, és kígyóban leülni a kisszékekhez!” – szól az utasítás. Négyévesen sem volt ezzel semmi bajom. Ha meg véletlenül leszakadnánk a csoportunktól, vállmagasságban keresünk valakit, akibe lehet kapaszkodni, és csak remélni tudjuk, hogy nem visel zseníliapulcsit.

Nem vészes a testmozgás rész, de azért van egy kis izgalom, hogy ki mibe rúg, és hova kerül. Nem zavar a tigrisillat. Még időben rádöbbenek, hogy sötétben már jobb lenne, ha bort innék.

Szerencsére balesetbiztos a láthatatlan étterem, így a talpas pohár nem jöhet szóba. A chardonnay vaksötétben kicsit savanyka. Viszont a leves visszaadja a vakrandi iránti lelkesedésemet. Előítéletek nélkül eszünk, semmi cifra zöldségszobor vagy faragott jéghattyú. Csak a kaja, pucéran.

A fogásokat István szervírozza, egészen elképesztő, mindenkit nevén szólít, és oda is talál a megnevezettek székéhez. Egyébként is bárkit felismer vagy a blézere gallérjáról, vagy a bioritmusáról. Társam paradicsomlevest kap, amit partedli nélkül kanalazni a sötétben rémisztőbb, mint egy délután Fásy Zsülikével.

Ha hirtelen vaku villanna, a pirosszem-effektuson kívül a következőket látnánk: mindenki két centire a tányérjától kanalaz, esztétikai kihívásokkal küzdők orra bele is ér a levesbe. Mondjuk, jelölésnek nem rossz, Grigalek doktor, a plasztikai sebész remekül látná, mennyi is a felesleg a szaglószerven.

A leves közepes, de sötétben megbocsátóbbak vagyunk, mert mindent elnyom bennünk az igyekezet, hogy felismerjük, amit eszünk, és aztán még meg is találjuk a szánkat az evőeszközzel.

Jelen van még Gyuri bácsi is, a harmonikások látássérült gyöngyszeme, nem pihen egy percre sem, hisz ő a szórakoztatóipar elkötelezettje, néha két szám között a mikrofonba súgja, hogy figyel bennünket. Kétszer még arra is gondoltunk, hogy ha valahol, akkor itt érdemes táncolni, a falábúaknak is, a tök sötétben nincsenek rosszalló pillantások.

Közben újabb kérdések házigazdáinkhoz: „Szoktak-e főzni?” A válasz nem meglepő módon igenlő, a nem szokták-e megvágni vagy megégetni magukat kérdésre már csak nevetve visszakérdeznek: miért, a látók nem szokták?

A főfogásnál már előbújik belőlünk a vagány, ismerőssé vált a terep, magabiztosan szúrjuk villánkra a gnocchit, vagy amit annak remélünk. Társunk nem ilyen szerencsés, új axióma van születőben: ami rossz, az sötétben is az marad. Ami szép, azt meg itt tökre nem látjuk. Ruganyos húsdarabok és zöldségek, mintha borban párolódtak volna, és az egészet dobozszag járja át.

Ezt nyilván csak fokozza, hogy az orr szinte túlterheléses üzemmódban dolgozik, jórészt erre kell hagyatkoznunk. A rendelést túl régen adtuk le ahhoz, hogy emlékezzünk az ételsorra, az utólagos azonosítás sem vezet sikerre, talán a kacsa volt az, állapítjuk meg később, de ebben csak annyira vagyunk biztosak, mint abban, hogy az amerikai szenátusn yolcvan százaléka alien.

A desszertre várva különös érzés kerít hatalmába: lehet, hogy a chardonnay-ban metil-alkohol volt, és már tényleg nem látok semmit, magvakultam? Kénytelen vagyok órám foszforeszkáló mutatóit percenként ellenőrizni, látok-e még? Ember óragyártónak még nem volt ilyen hálás.

A túrógombóc már semmi újat nem hoz, de van valami mákos izé is, amitől lassul a légzés. Ideje hát hazamenni, és levonni a tanulságot: fontos a látvány, de úgyis az íz és az állag dönti el az illattal karonfogva, mennyire ízlik az étel. A desszert aztán ott is marad a tányéron, szinte érintetlenül. Nem baj, mire világosban észreveszik, már bottal üthetik a nyomunkat, nincs kire nézniük kérdőn: nem ízlett, vagy sok volt?

Lógó Márta írása