Jézusom, mindjárt elsírom magam!

A hagymaaprításos könnyezés elkerülése nem is nagyon volt téma a XX. század közepéig, amikor az átlagembernek már nem volt szakácsnője, viszont saját maga sem volt afféle főállású szakácsnő, aki nagy vonalakban a konyha és a mosókonyha területén élte életét. A női emancipáció pedig nagyszerű dolog, de a modern nőktől már senki ne várjon ősemberi erényeket: elkezdte csípni a szemüket a vöröshagyma.

Oké, a férfiakét is csípte, de a férfi inkább titkolja az érzelmeit. A Titanic alatt történetesen csak véletlenül ment muslica a szemébe, a vöröshagyma-aprítástól viszont ér könnyezni, mert ez tisztességes ősemberszerep: megmenteni a családot. Úgyhogy – szerintem– elsősorban a női magazinok olvasóit szórakoztatják bombabiztos praktikákkal, hogyan is lehetne megúszni ezt a borzalmas veszedelmet, ezt a nemzethalált, tömegkatasztrófát, elemi csapást. A könnyezést.

Összeszedtük a legismertebb ellenszereket, és néhány ezotériába hajló praktikát. Vettünk egy zsák rettenetes zokogást ígérő teszkós vöröshagymát, felszerelkeztünk a megfelelő eszközökkel, és aprításhoz láttunk. Hát akkor nézzük! 

A kontrollkés egy beretvaélesre fent Wüsthof; csak így tudjuk tesztelni az egyes gyógymódok közti finom eltéréseket, mert a hagymológusok arra is figyelmeztetnek, hogy ha nem éles késsel aprítunk, túl sok illóolaj kerül a hagymáról a deszkára, onnan a levegőbe, a többit meg ugye tudjuk, brühühü. Fogjuk tehát az előírásszerű séfkést, levágjuk a fejhagyma vastagabbik, gyökeres végét, mert úgy kell (azt már nem tudjuk, miért, de van itt rejtély egyébként is gazdagon). Levágjuk a hajtást is, aztán megpucoljuk, kettévágjuk, és a fél fejet a deszkára fektetjük, majd ejtünk egy vízszintes bemetszést. Anthony Bourdain sztárséf szerint ez azért jó, mert rögtön feleakkorák lesznek a szeletek, továbbá kezdő szakácsok csodálatos sebeket ejthetnek magukon.

Tehát kontrollkés, hagyma, plusz az első csodaszer, egy rágó, valamilyen légúttisztító fajta. Működik: semmi könnyezés! Ilyen egyszerű volna? Ez gyanús. Gyorsan megszagolom közelről a hagymát, de hiába, ereje az van, nem csomagoltak véletlenül a zsákba valami gyorséttermi, könnymentes hagymát. Rágó ki, aprítsunk tovább, lássuk a következő csodaszert!

A gyufa a szájba módszer ködös tudományos magyarázata, hogy„mert a foszfor valamit csinál”, bár minden magyar gyerek tudja, hogy már Irinyi János is épp azt találta fel, hogy foszfor nélkül, zajongásmentesen működjön a gyufa. Ha nincsa háznál gyufa, jó a fogpiszkáló is, mármint állítólag, hiszen ezt a módszert sem sikerült hitelt érdemlően bizonyítani. Gyufát a fejével befelé szopogatni mindenesetre elég undorító, de ha egyszer gyufa nélkül se jöttek a könnyek, hiába hörcsögözök a pofazacskóimba akár egy egész családi dobozzal.

A szájban tartogatott dolgok legérdekesebbje talán a víz: Erdei Zsolt félnehéz- és cirkálósúlyú ökölvívó világbajnokunk csalhatatlan háziszere. Erdei Zsoltot speciel nehezen tudom elképzelni, ahogy főzéskor aggodalmas arccal tartogat a szájában egy korty vizet, jaj, csak a vöröshagyma ne könnyeztesse meg, de egyszer maga nyilatkozta a Fábry-showban, milyen csodásan működik.

Azért még megpróbálok bukósisakban is aprítani egy kicsit. Nem könnyű, mert légáramlás nélkül kicsit párásodik a plexi, de nem is olyan nehéz, mint amilyenre számítottam, legalábbis első számolásra a műveletet követően is tíz ujjam volt. Persze eredetileg nem bukósisakot akartunk, hiszen az nem hivatalos csodaszer, búvárszemüveget viszont nem találtunk.

Teljesen tét nélkül kipróbálunk még egy igazi kretén konyhai segédeszközt, a karácsonyi konyhai kényszerajándékok egyik legnépszerűbbikét az ötezer forint alatti kategóriában: kézi, tekerős hagymaaprító. Jó sokat kell vele szerencsétlenkedni, lényegesen tovább tart vele az aprítás, mint késsel, elmosogatni is nehezebb, ráadásul– bár a hosszú, küzdelmes tekerés jutalmaként lesznek a műanyag edényben apró hagymadarabok is – lehetetlen egyenletes állagot elérni, akkora darabok maradnak benne, amiket jobb helyeken csak serpenyős krumpliban mernek elsütni.

Minden hiába: valamennyi háziszer után az van, hogy nélkülük sem facsarja az orrom a szag. Mi történt, nagy a belmagasság? Tény, hogy jelentős, de ez nem torzíthatja el a kísérletet, hiszen míg a hagymaszag feljut a magas plafonig, útját mindenképpen keresztezi a fejünk. Gondolkodtunk olyasmin, hogy plafonkorrekcióként magamra és a hagymahegyre terítek egy közös leplet, de inhalálni már tényleg durva lenne.

Hát akkor jöjjön a zokogós halottvirrasztások nélkülözhetetlen kelléke, a roncsoló, illóolaj-veszejtő recés élű kés. Flaschner Kálmán műköszörűsnél tett látogatásunk óta tudjuk, hogy rendesen szeletelni csak hagyományos, minőségi konyhakéssel lehet. Ezek a modern, végtelen tévéreklámokból ismert recés izék, amikkel a stúdióban ólomcsövet darabolnak, elsüllyesztenek egy csatahajót, uránt bányásznak, majd ugyanazzal a vágással kettészelnek egy puha paradicsomot is, inkább fűrészelnek, mint vágnak. Lehet velük dolgozni, de egy jó kés után igazi szenvedés, amit most érzek. És nem az orrfacsaró szag miatt: a rossz szerszám igazi kín mindenkinek, akinek bármit is jelent a barkácsolás öröme. Ráadásul– bár jól haladok a harmadik fej hagymával – nemcsak a szeletelési érzet rossz, a szeletek sem elég aprók, és a vágódeszka valósággal tocsog a hagymalében. Ez bizony már majdnem hagymafacsaró. Mindezt azért csinálom, hogy jöjjön már végre egy kis könny, próbálom kipréselni, mint az egyszeri szappanopera-szereplő, de hiába.

Ordas hagymaszag lebeg a stúdióban, ha ezzel finoman megszórnánk pár zsíros kenyeret, mindenki krákogna, de se a fotós nem könnyezik, se én. Kétségbeejtő. Pedig most jött volna a következő csodaszer, a kenyér a szájba. Na jó, bekapok egykis kenyeret és darabolok tovább, a hagymafejek kemények és ropogósak, alaposan megvizsgáljuk mindet, nehogy valami másodlagos frissességű, felpuhult hagyma miatt fulladjon kudarcba a kísérlet. Végül fogok egy marék friss, apróra vágott vöröshagymát, és rágcsálni kezdem. Csíp, mint az állat, szerencse, hogy maradt még egy kis kenyér.

Az is lehet, hogy a rengeteg frissen vágott hagymától meg az állandó szagolgatástól egyszerűen sokkot kapott a szaglóhámunk. Bármekkora hagymahegyet halmoztamis fel, nyomorgattam, trancsíroztam, tágra nyílt orrcimpákkal köröztem felette, mint egy amerikai kémrepülőgép, mindig csak az enyhe csiklandozó érzésig jutottam. Ezután viszont már minden hiába, reménytelen eljutni a könnyhatárig.

Nem is bánom persze, hogy nem kell kipróbálni a papírt a szájpadláson, a vizes felületen történő aprítást meg a vízzel teli edényben, búvártechnikával történő munkálatokat, ami különösen nagy marhaság lehet, hiszen az apróra vágott hagyma rendszerint forró zsiradékba kerül, ott pedig a felesleges víz akár klasszikus hirosimai alakú, gombafelhőnyi gőzt tolhat az arcunkba. A tervek szerint beraktunk a mélyhűtőbe is két fej vöröshagymát, mert a „két percre mélyhűtőbe rakva” is szerepelt a praktikák listáján, de a látványos kudarc miatt ott felejtettük. Úgyhogy ezúton üzenem a TV Paprika munkatársainak, hogyha valaki véletlenül megtalálja, használja fel nyugodtan. Garantáltan könnymentes.

Winkler Róbert írása