Szabadtartás - csak a mesében tyúkmennyország

Az elmúlt századokban még nyilván Béla bácsi hátsó udvarából jött a hús, de a világháborúk után megváltozott a rend, a háztáji nevelgetést felváltotta az intenzív tartás. Azóta az állatok – legalábbis a legtöbb baromfi és sertés – zárt térben születnek, tápot esznek és rövid életüket szűk ketrecekben töltik. Az intenzív tartás persze célszerű megoldás, így kis területen, olcsón, gyorsan (a csirke épp fele idő alatt éri el a vágósúlyt) lehet ellátni a húsfaló népet megfelelő arányúra tenyésztett állatokkal.

Például mellméretüktől labilisan totyogó madarakkal. Ráadásul a gyárban a természet sem komiszkodik szélviharral, égető nappal vagy kocákat környékező kanos vaddisznókkal. Persze mindennek ára van. Az állatok a természetellenes körülményektől meghülyülnek, agresszívak lesznek, gyorsan kimerülnek (a tojók például tíz év helyett csak másfélig bírják), és még az ízük is rosszabb lesz.

A sok fehérjével elért gyors hizlalástól és a kevés mozgástól a csirkemellünk zsíros lesz és íztelen, a stresszes sertés húsa pedig halvány, puha és vizenyős. Az állatvédők és a húsfanatikusok nagy örömére tehát újra menő lett a szabadtartás, vagy ahogy nyugaton becézik: a free range.

Az új irányzattal nem Béla bá’ kapta vissza az ólát, hanem egy új, szigorú szabályokkal kontrollált termelési munka kezdődött. Legalábbis a szabadtartásnak így lenne értelme. De Amerikában például, ahol a tudatos vásárló szívesen fizet többet a boldog előéletű vacsora eszméjéért, egyáltalán nem rendezettek a tartás feltételei, így már az a tyúk is free range-nek számít, amelyik életében kétszer öt percet kapirgálhatott egy pöcegödör mellett.

Az Európai Unió igyekszik ennél szigorúbban szabályozni, szárnyas- és tojásvonalon legalábbis mindenképp. Nálunk a free range azt takarja, hogy a madárnak folyamatos kijárási lehetősége van a növényekkel tűzdelt szabadba, van legalább négy négyzetméter saját tere, az etető és itató elérhető közelségben van, a takarmány összetétele adott, az antibiotikum pedig nem alanyi jogon, csak a beteg madárnak jár.

A sertések és a többi négylábú kevésbé szerencsés, ők már attól szabadon tartottak, hogy egyszer láthatták a napot. A free range egyébként nem egyenlő az ökológiai vagy biotartással, ott ugyanis az állatok mozgástere még nagyobb, génmanipulációtól mentes biotakarmányon élnek, kaphatnak tejterméket és halas kajákat is, gyógyszert viszont egyáltalán nem.

Az ökológiai és szabadtartás elve csodás, így állatkínzás nélkül ehetünk ízletes húsokat, a baj csak az, hogy bármit mond is a hentes, nem tudhatjuk, honnan jön a hús. A környezetvédők szerint a hentesnél kapható húsok negyede eleve feketevágásból származik, tehát a gazdán kívül senki se tudja, hogy élt az az állat. Amire pedig ráfogják, hogy szabadon tartott, az se feltétlen az.

A briteknél tavaly robbant ki a botrány hamis ír biotojások miatt, nálunk meg 2008-ban zártak be egy szentlászlói halfeldolgozót, ahol bióra címkézték át a nagyáruházakban vett húsokat. Ráadásul a fejkendős nénike tojásaiban sem bízhatunk, hiszen itthon csak a 350 tyúknál többet tartó termelőknek kell kódot nyomni a tojására. Szóval, a Marika fia simán tarthatja pincében azt a háromszáz tyúkot.

Az EU és az állat-egészségügyisek persze igyekeznek, de a termelők sokszor nem tartják be a határozatokat, mindenkit ellenőrizni pedig nincs kapacitás. Az intenzíven tartott disznónak például még malackorban lecsippentik a farkát, néhol kiszedik a fogait, hogy ne tudjon kárt tenni társában. Ezt a szokást az Unió 2003 óta tiltja, de két éve még az ellenőrzött hazai telepek hetven százaléka élt vele. De mi mást tehetnének? Fejenként évi hetven kiló olcsó hússal kell ellátniuk minket.

Sákovics Diána írása