Célszerszám

Na most két dologért csinálhatunk ilyesmit: másoknak vagy magunknak. Mindezt csak azért szögezem le itt az elején, hogy belássuk, nem feltétlenül éri meg. Ha például egy vacsoracsatában szeretnénk sous-vide-dal lerohanni vendégeinket, egyáltalán nem biztos, hogy bárki is észreveszi a különbséget.

Eredetileg arra gondoltam, ha már kipróbáljuk a házilag készített tortillát, és rögtön összehasonlítjuk egy boltival, vagy lesz érezhető különbség, vagy nem, de az biztos, hogy soha az életben nem fogok otthon ilyen ökörséggel bíbelődni, mint tortilla előállítása lisztből és vízből. Pedig de.

A wokról annyira tudunk már mindent, hogy közhelyszámba megy. A közhelyek listáján számtalan érdekesség, az edényfal bordázottságától a megfelelő vasércen át a különböző konyhai trükkökig. Elmentünk az egyik legjobb kínai étterembe, de csak annyi derült ki, hogy a wokban sütnek és pirítanak, követhetetlen tempóban.

Akkora sikerrel kelt olasz benyomást, hogy még a tájékozott konyhafőnökök is annak hiszik. Nem tévednek persze nagyot, mert a dél-floridai céget olaszok viszik. Az Apa testvéreket egy amerikai turistaúton érte ugyanaz a döbbenet, ami számos európait fog el odaát, csak persze az olaszok élik át a legnagyobb sokkot: ihatatlan a kávé.

Az ember gyakran mást von felelősségre: azt, aki kéznél van. Így hallgatják a francia turisták 90 évvel Trianon után, hogy ők mekkora szemétládák is, én viszont a Pastrami étterem négy séfjén kérem számon múlt heti szenvedéseimet.

Volt egyszer egy amerikás barátom, aki fél év után hazajött, és rengeteg érdekes történet mellett elmesélte legnagyobb konyhaművészeti tapasztalását.

„Jézusmária, összetört a csúcsdísz!” Létezhet ennél klasszikusabb gulyáskommunista pánik?