A sütőpapír titka

Poumarède imádta a süteményeket. Rajongott az omlós gyümölcsösért, a mézes ropogósért, a nehéz krémesért. Szakácsnője naponta háromszor izzította be a sütőt, a kamrában halomban állt a zsír és a cukor. Volt is dolga rendesen a mosogatólányoknak, nem is bírta két hónapnál tovább egy sem. 

A mosogatólányok a zsíros tepsiken, a szakácsnő a lusta személyzeten, Poumarède pedig az átkozott fehérnép nyavalyáin puffogott naphosszat, amíg L. Figuier egyszer csak elő nem állt a mosogatásmentes sütemény-előállítás utópiájával.

A két jó barát ezután hónapokig kísérletezett egy olyan zsírálló papír létrehozásán, amihez nem tapad a tészta sem. Talán így született meg 1846-ban a sütőpapír elődje, a papyrine. Talán nem.

Az is lehet, hogy Poumarède rühellte az édességet, viszont örömmel kísérletezgetett a kénsavval. Aztán egyszer, mikor éppen a karosszékében bóbiskolt, ifjú kollégája, L. Figuier a kémiai laborrá alakított cselédszobában úgy meglepődött a törölgető szobalány megcsillanó dekoltázsán, hogy még az itatóspapírt is kiejtette a kezéből.

Egyenesen a hígított kénsavba. A lelkes laboráns persze rögtön kikapta a papírt, és miután vízben átmosta, száradni hagyta. Poumarède professzor pedig rájött, hogy a véletlen kezelés üvegesen áttetsző, hártyaszerű anyagot varázsolt a papír felületére, ami légzáró, ráadásul zsírálló is.

Elképzelhető az is, hogy Figuier-t a szerelmi bánat hajtotta a feltaláló szerepébe. Talán hiába akarta a bíró lányát, a harchoz gyáva volt, nyoma sem volt benne költészetnek, a kézügyessége egy hároméves kölyökével vetekedett, és egyetlen erénye az volt, hogy egymás után tizenöt csirkecombot tudott leengedni a torkán. Persze a bírónak ez nem volt elég.

A megszállott szerelmes erre egy hordó bor kíséretében beköltözött barátja, Poumarède kémiai laboratóriumába, és egy átivott éjszaka után végül az első sütőpapírral a kezében lépett ki. Bezzeg a bírót ez sem hatotta meg. Ha így is volt, sohasem tudjuk meg.

Az viszont biztos, hogy ama ismert sütőpapír elődje a francia Poumarède és L.Figuier laborjából került elő 1846-ban, majd az általuk papyrine-nek keresztelt anyagból végül a brit A. W. Hofmann gyártott növényi pergament.

Ahhoz, hogy a találmányból a ma ismert sütőpapír legyen, nem kellett más, csak egy csinos szilikonbevonat a XX. században. Azóta pedig még a legédesebb tésztákat is leégés, leragadás nélkül süthetjük, úgy, hogy nem kell sem kikenni, sem elmosnia tepsit. Elméletben.

Gyakorlatilag persze a sütőpapír jobban tapad a tepsihez, ha azt kivajazzuk előtte, mosogatni pedig minden sütés után illik. Egy hazai papírgyártó szerint a jó sütőpapír pont öt sütést bír ki, és ezalatt mindkét oldala használható. A papír egyébként a sütésen túl arra is jó, hogy közötte nyújtsuk az omlós tésztát, és segítségével könnyen a tepsibe emeljük, vagy arra, hogy belebugyolálva főzzük vagy gőzöljük készre a zöldséget és a húst. Hála Poumarède-éknek.

Sákovics Diána