Pálinkafőzés konyhában - első szárnypróbálgatások

Talányos csak a jövő, hogy az általánosan végzett, de tiltott dolgok közül melyek legalizálását választják szomszédaink. Én a sebességkorlátozás nélküli lengyel autópályákra és a köztéri verekedés szlovák engedélyezésére tippelnék.

Persze önmagában az engedélyezés nem biztos, hogy jelent valamit a termelés volumenében, és elárasztja majd az országot a kisüsti, hiszen mindenkinek van legalább egy Facebook-ismerőse, aki az átkosban (pl. tavaly) is főzött pálinkát. Nem is tudom elképzelni, hogy él valaki ezen a 93 ezer négyzetkilométeren, akit ne kínáltak volna még házi kisüstivel. A lényeg ugyanis a nagy alkoholtartalmú vérszívás. Az embernek, ha ő a házigazda, valahogy meg kell mutatnia a tudományát. A háziasszony, ha nem is könnyű, de egyértelmű helyzetben van: főz.

Pokoli meló egy komoly vacsora a vendégeknek – ha ki akarja vágni a rezet, és készül levessel, főétellel és desszerttel, az bizony egész napos program. Legalábbis, ha nem alibizéssel hozza le a meccset, hogy mondjuk, srácok, mediterrán estet tartok, minestrone lesz és aglio-olio spagetti, cukrászdai tiramisuval. A főzés tehát szerteágazó ismereteket és megosztott figyelmet kíván, egyfajta lázas multitask.

A pálinkafőzés, na az viszont Priamosz kincse és az őrült Rudolf császár boszorkánykonyhája egyben: időtlen érték és alkímia. Egyetlen feladatra koncentrálunk, tekintetünkkel órákig egyetlen pontot fixírozunk, az pedig a rézcső vége. És ha lepároltuk a bűzös iszapból a pompás elixírt, bármeddig eláll, bármikor elővehetjük és learathatjuk egykori verejtékes rézcsőfixírozásunk gyümölcsét.

Na de hogyan álljon neki a városi ember, akinek sose volt pálinkafőző készüléke? Először természetesen tájékozódik. Kapcsolatba lép a már említett Facebook-ismerőssel, szakirodalmat olvas, keres egy borászati szaküzletet. Bemegy. Az eladó elmeséli neki, hogy mióta bejött a liberalizáció, nagyjából ugyanazok veszik a pálinkafőzési kellékeket, mint eddig, csak most már elmaradnak a konspiratív kerettörténetek. Hogy például az üveg lepárlóspirál bizarr partira kell szívószálnak. Most tehát mi is megvehetünk mindent a borászati kellékboltban.

De minket nem olyan fából faragtak. Úgyhogy miután tanulmányoztuk a rendszert, leszögezzük, hogy nekünk valami rusztikusabb kell. Mint például, amikor Heston Blumenthal a fegyházban öt évet kap a szigorítottban, és ott kell valamit alkotnia a molekuláris gasztronómia területén. Mije van? Jó, egy kukta akad a szigorítottban is. Hát még? Na igen, természetesen réz fűtéscső!

Legyen mondjuk az alapanyag tizenöt kiló szilva. Fél óra alatt kimagozzuk, pedig apró szemű. Azt mondják, pálinkának az a jó. Persze a házi pálinkafőzésről kapott információkat nem árt óvatosan kezelni, én például nem nagyon értem, miért jobb az apró szemű szilva, inkább arra gyanakszom, hogy sokan egyfajta hulladékfeldolgozásként gondolnak a cefrére.

Elindult a gyümölcsös, mint a Macbethben Dunsinane erdeje? Nosza, levelek a komposztra, rothadó gyümölcs a cefrébe, és kész! Pedig a gatyaszaggató pálinka épp attól szaggatja a gatyát, hogy mindenféle szemét került a cefrébe. Egy pálinka nem attól jó, hogy utána kiguvadt szemmel krákogunk és könnyezve zihálunk: ez nem az erejétől van, hanem mert egyszerűen szar. Bizony.

Egy pálinka, mármint egy jó pálinka nem férfivá avatási szertartás, valami orbitális szívás, amin keresztül kell esnünk, hogy befogadjon a jobb társaság, bizony nem. Akkor inkább kanalaztassuk meg magunkat a régi katonatársakkal, járjunk mezítláb naptáncot üvegcserepeken, vagy dugjuk be a kezünket azon a kerítésen, ami mögött az a sanda kuvasz vicsorít!

A pálinka meg legyen jó! A városi gerillafőzőnek nincs saját hullott gyümölcse, de egy-két litert a vendégek terrorizálására lepárolhatunk tizenegynéhány kiló gyümölcsből. Tizenöt kiló szilva, két diszperzites vödör, ennyi a mi cefrésdézsánk. Két hét erjedés után nem is vészes, és már csak egy hete van hátra.

A penészt egyszer le kellett róla szedni, de kezdetnek ígéretes: sem szemre, sem szagra nem emlékeztet moslékra. Ha közel hajolunk, miközben megkavarjuk, hiszen úgyis át kell forgatni, inkább az ecetes szilva jut az eszünkbe. Meg egy kiadós hányás – savgerinc az tagadhatatlanul bujkál benne, de alapvetően legyünk optimisták! Faluhelyen is ilyenkor, késő ősszel látnak a főzéshez, de ott már a nyár vége óta rohad a hullott gyümölcs a moslékosdézsában, na az tényleg bitang.

Eredetileg kuktát akartunk venni, ugyanakkor szerettünk volna valami egzotikusabbat, úgyhogy az internetes apróhirdetéseket választottuk, és vettünk egy „kukta vagy pálinkafőző” nevű tételt. Leginkább éthordóra hasonlít. Az alsó szint a víztartály, fölötte a cefrés egység, ami azért jó, mert a láng csak a vizet melegíti, így könnyebb a főzéshez ideális 90 fok közelében maradni. Bár persze egyelőre arról sincs fogalmam, menynyi lehet a moslék forráspontja.

A fedélre természetesen rögzíteni kell még egy PVC-csövet, amihez bátran melegítjük a gázláng felett, aztán ráerőltetjük a csonkra. A rövid PVC-darab másik végét a kezdetleges spirálba hajtogatott, kétméteres rézcsőbe dugjuk, némi celluxos tömítéssel. Aztán alágyújtunk. Ahhoz képest, hogy csak fél liter vizet raktunk bele, elég lassan kezd forrni. Közben elkezdünk azon aggódni, hogy hiába a biztonsági szelep, meg maga a cső, egyszerűen annyira gyanús ez a nem forrás, hogy annak csak egy valami lehet a vége: felrobbanunk.

Bizsergetően félelmetes tíz perc után megjelennek az első páracseppek az áttetsző műanyagcsőben, aztán, gondoljuk mi, szépen lecsapódnak a rézcsőben, amit egy kicsit egy nagy fazék vízbe lógattunk. Várunk. Semmi. Várunk. Az ujjam a cső végére szorítom. Hol a fenében van a gőz? Vagy a víz? Mintha enyhe szívóhatást éreznék. Lehet, hogy a levegő befelé megy?! Mire kiszaladhattam volna a sötét, kihalt utcára, hogy találjak egy galambdúcot, ahová benyúlhatok, hogy kitépjek a helyéről néhány begytollat, hogy aztán a cső vége elé tartsam, hogy megválaszoljam végre a nap kínzó kérdését, milyen iránybatart a légáram, kijött egy csöpp.

Nem nagy csöpp, és mivel ez még csak a tesztüzem, a tömítetlenségi problémák és egyéb anomáliák kiszűrésére, csak egy egyszerű vízcsepp. A nagyobb baj, hogy nem követi több. Nem csapódik le, amiért nem is lehet neki szemrehányást tenni: tűzforró a cső, ebben maximum egy szupernova-robbanás bírna lecsapódni, ő is csak nagy jóindulattal.

Hihetetlen, de az egész átkozott dézsa víz majdnem forró már – ha huszonöt évvel ezelőtt figyeltem volna a fizikaórán, talán még azt is sejteném, miért. Kerti pálinkafőzés lesz, kemping gázpalackkal, slagozott hűtőtartállyal és punktum. Más nem is kell a boldogsághoz az urbánus létre kényszerített embernek, mint egy kis pálinkafőző.

Egyetlen csepp az tagadhatatlanul kijött. Hamarosan megpróbáljuk élesben is, az lesz csak a nagyszerű móka!