A reménytelen szagelszívó

Az olyan szagelszívók ugyanis, amiket külön kürtő nélkül építettek, egy árva molekulát sem távolítottak el a konyhából: egyszerűen átszívták a gőzt egy aktívszén-szűrőn, és felül visszafújták. A szűrőbetétekben lecsapódott némi zsíros pára, amit időnként ki kellett áztatni ecetes vízben vagy valami vegyszerben. Jó undorító tevékenység. A gulyáskommunizmusban persze szinte senki nem öblögette a szűrőbetéteket, hisz’ az is csak, mint halottnak a csók, de az elszívónak folyamatosan zúgnia kellett, ha főzésre került a sor.

Aztán eljött a megváltás, amikor egyre több új építésű lakásban vált szériatartozékká a páraelszívó, melyhez kürtő is tartozott, azaz a lábosunkból, ha nem is egyenes, de egyértelmű út vezetett a szabadba. Nálam is eljött a nap, amikor felavattam az új szagelszívómat egy tekintélyes fokhagymatartalmú tonhalas spagettivel– teljes kudarc. A régi lakásomban bezzeg a konyha lépcsőházba nyíló ablakán volt egy üvegbe vágott ventilátor. Semmi extra, már én is úgy örököltem, megsárgult, egykor fehér műanyag, egykor még talán azt a pékséget is ilyennel szellőztették, ahol Marosán György sütötte a bucikat Kéthly Annának. Kicsit berregett, de azért lehetett mellette rádiót hallgatni, és ha bekapcsolva hagytam, mire végeztem az ebéddel, nagyjából ki is vitte a szagot.

Ennél is többet vártam a szép, új rozsdamentes acél kultusztárgytól, de nem történt semmi. Leszámítva persze, hogy olyan hangosan zúg, mint egy porszívó. Szívni nyilván szív, hiszen belenéztem: a hangorkánt nem hangszóró csinálja benne, hanem igazi ventilátor, és már kettes fokozatban is megtart egy kiterített papír zsebkendőt. Tehát szív, csak nyilván nem eleget, vagy nem onnan, ahonnan kéne. Jól néz ki, márkás cucc, szépen tapadnak rajta a hűtőmágnesek, szakember tervezte és szerelte be, de úgy látszik, ennyit tud.

Anyám hasonló eredményekről számolt be a saját modern cuccával kapcsolatban: bőghet a szagelszívó, ahogy a torkán kifér, de alapos szellőztetés nélkül megette a fene az egészet. Pedig a lelkiismeretlen elszívódílerek felettébb tudományosan állnak a kérdéshez. Minimum hatszoros légcsereszám, tehát 30 négyzetméterre mondjuk 500 légköbméter per óra, meg ilyesmik, 80 centinél nem lehet meszszebb a főzőlaptól, de a hatás nagyjából mindenhol ugyanaz.

Felhívtam Melós Bandit, aki jártas a kivitelezésben, volt-e már dolga jó szagelszívóval. „Elkölthetsz százezreket, akkor se lesz lényeges különbség. Inkább csak arra vannak mindenféle ötletek, hogyan költs el sok pénzt. Ha mondjuk átalakítod a lakást, és az egész konyha fölé egy nagy szagelszívót csinálsz, és a felső szomszédnál helyezed el a gépészetet, na akkor esetleg. Egy 60x60-as készülék nem versenyezhet a profi berendezésekkel.”

Egy tippet mondjuk adott: azt mondja, a legújabb trend a peremelszívó, mely nevéhez híven nem a nagy rostélyon át szív, hanem légréseken keresztül, így nagyobb az áramlási sebesség és a hatáskör, valóságos vákuumfal képződik. Állítólag nem is süvít, de egyelőre kevés helyen árulják, én kétfélét találtam a neten, negyedmillió körüli áron. Ráadásul Bandi szerint szó sincs róla, hogy ez a rés-szisztéma valami csodafegyver volna, az mindenesetre biztos, hogy nem ér a dolog tízszer annyit, mint a hagyományos 20-30 ezer forintos elszívók.

Bandi végül azt tanácsolta, hogy ha mégis lecserélném a szagelszívómat, a vélt különbségből vonjam majd le a lelkesedést, ami minden tulajdonost elfog az új szerzeménynél. Hiába: a szagelszívással kapcsolatban mindig megmarad a szörnyű bizonytalansági tényező, ami abból fakad, hogy a szagnak nincs olyan egzakt mérőszáma, mint mondjuk a decibel. A fokhagyma-együttható a technika mai állása szerint reménytelenül szubjektív adat.

Úgyhogy felkerekedtünk, és elmentünk a Pastrami étterembe, ahol remekül tanulmányozhatók a vendéglátóipar legújabb vívmányai. Épp a hétvégi dzsihád utóvédharcai folytak (itt így hívják a telt ház menedzselésével kapcsolatos szent háborút), ezért aztán nem volt ember, aki részletesen megmutatta volna a lényeget. Pedig itt már csúcstechnika dolgozik: a jókora látványkonyha egy légtérben van a vendégzónával, de tamponreklámnyelven szólva semmi sem szivárog ki.

Megkaptuk az útmutatást, mosogató mellett jobbra el, lépcső az emeletre, a sarokban létra. Bemásztunk a lukon. Az első és egyben legnehezebb feladat, görnyedten tapogatózva megtalálnia villanykapcsolót, egyébként nem nagyobb kaland, mint egy szereplőválogatás a Das Boot2-re. Szűkös járatok, hőszigetelt csövek és forró rézcsatlakozások, valamint műszerek, amik ránézésre nagyobb nyomást mutatnak, mint ami egy laikus számára egészségesnek tűnik.

Ez hát a szagmentesség titka: annyi gép egymás mellett, mint vagy 10-15 hűtőszekrény a nagyobbik fajtából. Hát igen, ez az egyventilátoros elképzelés tényleg nevetséges, nekünk, halandóknak marad a zsír- és fokhagymaszag, meg az alapos szellőztetés. De legalább ez is csak egy jó érv az éttermi kiruccanás mellett.

Winkler Róbert írása