Gordonra várva

De azért nem kell ettől megrészegedni: Ramsay önéletrajzából kiderül, hogy olyan ember vagdossa fájdalmasan a csődbe jutott éttermek gordiuszi csomóit, aki magát a saját hajánál fogva rángatta ki gyermekkorától fogva a legreménytelenebb nyomorból. Gordon „Münchausen” Ramsay tehát nem egyszerűen csodatevő, hanem maga a csoda. Valójában nem is a konyha ördöge ő, hanem a konyha József Attilája, aki megkapta a Baumgarten-díjat és (megkésve) öt fontért a kuglert. Aki nem szeles, a munkáján ő keres, és pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy dolgozik. Mert érdemes. Gordi tehát ismét házhoz jön, és rendet rak. „Mert az embernek mindig az hiányzik, ami nincs. Ahol káosz van, ott a rend, ahol élére van állítva minden, ott egy kis emberi lazaság” – mondja (mellesleg bölcsen!) a konyhafilozófus. De ez a konyhára nem igaz: a konyha nem tűr meg semmiféle emberi lazaságot, a Michelin-csillagokra hajtó konyhák meg igazi csataterek, véresen komoly indulatokkal. Ha egy konyha semmit sem akar, csak vegetálni, az előbb-utóbb veszteséges lesz – mondja megmondó emberünk. Ilyen egyszerű. Ki kell vakarózni a szutyokból és a „semmit sem akarás”-ból, ez „Parmenidész” Ramsay első tétele.

A távoli megmondó emberekhez azonban ambivalens a viszonyunk. Okosabbak nálunk (ez irritáló), na de azért mi sem vagyunk hülyék. Vannak, akik Ramsay-t Kisfejű Nagyfejű Gordon Bordonnak hívják, mert azt hiszik, hogy ő egy utálni való megmondó ember. Mert folyton jár a szája, üvöltözik és parancsolgat. Ez félreértés. Ramsay tipikusan megcsináló ember, a „jönlátgyőz”-fajtából, akit szájtátva csodálunk. A klasszikus értelemben vett mesterember és művész, aki azt a belülről fakadó minőséget képviseli, amivel mifelénk talán még egy közbeszerzési pályázaton is érvényesülni tudna, olyan átütő erejű.

Ennek köszönhető, hogy nagyon bejön nekünk is ez a fickó. Talán azt is megérjük, hogy lassan nálunk is felzárkózik ismertségben Jamie Oliverhez (akit szeretünk) és Stahl Judithoz. Itt van az ideje, hiszen a TV Paprikának (is) köszönhetően a tíz Michelin-csillag glóriájában ragyogó, cseppet sem álszerény „fekete öves” séfnek nagyon komoly rajongótábora van Ásotthalomtól Diósviszlón át Bódvarákóig – hogy az urbánus gourmet-kat ne is említsem.

Egyszer majd jól jön még ez a rajongás, mert ha Ramsay rendbe tette az angol nyelvterületeken az összes lerobbant étkezdét (pár év), reménykedhetünk, hátha megakad a szeme a hurkapálcikán kis Ramsay-zászlókat lengető magyar hívein, és eljön hozzánk is, rendet rakni.

Csak bár ne tudnánk, hogy mifelénk – s ez nem csak az újfinnyások és az ízlelőbimbó-guruk kényeskedése – már az első feltételnél, a minőségi alapanyagoknál komoly problémákba ütközne! De Ramsay biztosan ezt is megoldaná, és nem feltétlen úgy, hogy folyton Bécsbe szaladgálna piacra. Hanem a legközelebbi faluban megkeresné a polgármestert, megtanítaná angolul, és megértetné vele, hogy ha a falubeliek az ő útmutatásai szerint termesztenének zöldséget, gyümölcsöt, nevelgetnének háztáji jelleggel tyúkot, pulykát, libát, kacsát, disznót, marhát és bárányt, akkor megspórolnák neki a benzinpénzt, és a falu is felvirágozna, mert megérné nekik egész éven át beszállítani.

Majd a felkarolt éttermeknek mozgalmat hirdetne „Fogadj örökbe egy falut!” jelszóval, a rendbe tett falvak pedig megkapnák a „Ramsay-falva” védjegyet, és ahogy szaporodnának Magyarországon a Michelin-csillagos éttermek, úgy gyarapodnának a virágzó, boldog települések, és úgy oszlana a mordori sötétség. Igen, Ramsay-nek ez is biztosan sikerülne. Vagyis ami nekünk nem. Talán ezért szeretjük sokan ezt a fickót, mert jó nézni, hogy valaki megcsinálja. Fessük csak nyugodtan a falra az ördögöt! Türelem! Pár év, és biztos megjelenik. De addig akár el is lehetne kezdeni, az ő szellemében, a nagy munkát.

Mert persze lassan az általános műveltséghez is hozzátartozik, hogy képernyőről, újságokból és könyvekből ismerjük a világhírű séfeket, de azért keveseket fenyeget az a veszély, hogy tőlük rendeljék meg a kismama- vagy nyugdíjasmenüt. Akkor meg mire jók ezek a műsorok, ha nem arra, hogy felpiszkálják a nézőkben/ olvasókban a minőség iránti igényt? Mert mi lesz velünk, ha mégsem jön el Ramsay, és itt maradunk az ördög háta mögött, aztán mégiscsak nekünk kell megcsinálni? Az Isten tudja? Tudja az ördög.