Karácsonyi dizájn, szigorúan a konyhából

A legtöbb ember alapvetően rühelli a dzsesszt, nem is alaptalanul: jórészt hallgathatatlan katyvasz, amit sokkal jobb játszani, mint hallgatni. Hát most itt a lehetőség, hogy zenetudás nélkül is jókat improvizáljunk, és másokat borzasszunk el a művészetünkkel. A rögtönzés természetesen itt is fontos lesz, de azért teljesen ne hagyjuk elborulni az elménket: egy improvizáció akkor a legjobb, ha megfelelően felkészülünk rá.

„Jézusmária, összetört a csúcsdísz!” Létezhet ennél klasszikusabb gulyáskommunista pánik? A kommunizmusban drágák voltak a tartós fogyasztási cikkek, az élelmiszer meg nem volt drága, de kevés volt a pénzünk, a lényeg, hogy egy tisztességes szett karácsonyfadísz összekuporgatása akár egy élet kemény munkájába is kerülhetett. Hozzátéve persze, hogy egy készletnyi ízléses(!) díszé. Muhaha, mi? A karácsonyfa-díszítés, meg a jó ízlés: az ünnep nagy humora! Az idő tájt, amikor egy videomagnó több havi fizetésbe került, a karácsonyfadíszek is komoly tételt jelentettek, főleg, hogy valami nehezen kiismerhető KGST-rejtélyből kifolyólag Csehszlovákiából meg az NDK-ból kellett beszerezni. Be is szereztük. A piros gömböket, amik már annyira elfajzottak az eredeti aranyalma vagy pirosalma-formavilágtól, hogy igazából soha fel nem merült bennem, mik is akartak lenni egyszer, régen, egy távoli galaxisban.

A király, a karácsonyfa dekorációs bioszféra alfa hímje természetesen a csúcsdísz volt; ugyanolyan szappanbuborék vastagságú horror, mint a többi, csak ugye csúcsos, és finomabb kidolgozású. Vagy legalábbis volt benne valami trükkös. És mivel ritka, és egyesével árulják, természetesen drága, és sose veszünk belőle tartalékot, mert akkora ökrök ugyebár mégse lehetünk, hogy az univerzum leghaszontalanabb tárgyából egyszerre kettőt vegyünk. Hiszen ha három generáción át nem törik össze, akkor a tartalék egy évszázadon át koptatja a kispadot, mint egy kis légpárnás fóliába csomagolt Sevcsenko.

A gulyáskommunista gazdasági szerkezetet rég meghaladtuk, mára két zsömle áráért három raklap karácsonyfadíszt kapunk a kínai piacon, és épp ez kéne, hogy észhez térítsen: a XX. századi stílus ideje lejárt. Lehet, hogy tíz év múlva retrónak menő lesz, de ha nem szeretjük a sablonos megoldásokat, és kompenzálnánk egy kicsit a lakásunkban felhalmozódott IKEA-köbmétereket, itt az ideje a kreativitásnak. Ha ugyanis most nekiállnánk almákkal és diókkal hülyéskedni, az nem volna más, mint hamis pátosszal átitatott álretró. Mi pedig inkább előre tekintünk, hiszen karácsony Jézus születésének ünnepe, ő pedig a maga idejében botrányosan modern volt – adjunk hát a szellemiségnek! Az alternatív, előremutató díszítés nélkülöz minden erőlködést – kicsit olyan, mint a jó olasz konyha. Ha éppen nincs valamelyik hozzávalóból, akkor olyasmit használunk, ami van, persze egy jó olasz konyhában alapban jó hozzávalók vannak.

Ha a díszek ehetők, az inkább jó, mint rossz. A karácsony a gyomorrontás ideje, de január közepére már el is felejtettük az egészet, és akkor bizony ott a fa! A legegyszerűbb, széles körben ismert alternatív karácsonyfadísz a cérnára fűzött pattogatott kukorica. Pár hét alatt ehetetlenre szikkad, de melyikünk nem falt még be egy gyenge pillanatában három méter gyanús mellékízű pattogatott kukoricát?

Karácsonyfadísz bármiből lehet. A bármi természetesen magában foglal olyan extremitásokat is, mint a tampon; egy internetes szekta egyenesen arra specializálódott, hogy a tamponból készíthető angyalkák, gigahópelyhek és bakonyi betyárok előállítására oktassa az emberiséget. Próbáltam. Működik. De valahogy nehéz olyan nőt találni, aki tolerálná, ezt a kivitelt tehát inkább szakmunkásképző kollégiumoknak ajánljuk.

A habcsók igazi klasszikus. Viszont a házi habcsók indokolatlanul vesződséges, és nem elég, hogy a kutya lerántja a fáról, még összevissza morzsázza is vele a szőnyeget. A marshmallow, az egészen más. A kutya persze azzal is feldönti a fát, de legalább sehol egy morzsa. És a mályvacukor kiváló füzérek készítésére alkalmas, mindenféle színben kapható a hagyományos fehértől a rózsaszínen és kéken át egészen a csillámpirosig.

Hopp, mi esett a fejünkre a kredenc felső polcáról? Csak nem egy kis Pom-Bär? Jól madzagolható, natúrban is mehet a fára, persze ünnepélyessé is tehetjük egy kis hőálló ezüsttel. Voltak még próbálkozásaim csokival: a mikrohullámú sütőt annak idején úgy fedezték fel, hogy egy teljesen más irányú kísérletezés közben véletlenül ottfelejtett tábla csoki megolvadt. Úgyhogy belepasszíroztam néhány kockát egy műanyag süteményformába, de megfelelő formaleválasztó anyag híján beleragadt, nehéz bele akasztómadzagot fűzni, és a legváltozatosabb formák is úgy néznek ki, mint egy elfuserált Mr. Hankey, úgyhogy ezt egyelőre ejtettem.

Hálás matéria viszont a vermicelli. Akár olasz, akár kínai üvegtészta, vízbe áztatjuk, aztán egy csomót forró olajba dobunk. Ha kisült, kivesszük, és ha nem félünk, hogy rástartol a kutya, porcukorba forgatjuk. Váratlanul látványos és profi benyomást kelt, szinte alig várom a vízkeresztet, hogy lelegelhessem az összeset.

Csúcsdísz? Egyelőre nincs ötletem. Voltak próbálkozások egy nagyobbra nőtt pattogatott kukorica átfazonírozásával Richard Burtonre, de elvetettem. Mindegy, mire befut a Kisjézus, úgyis összeütök valami bombasztikusat.

Winkler Róbert írása