Kín nélkül kínait

És tényleg, ez az energikusan magyarázó fiatal lány, aki wokját lóbálva olyan magabiztosan sétálgat London nagyvárosi forgatagában, mint a palacsintasütő- versenyre igyekvő kukutyini Kökényszemű Ka-Ti-Ca, fél óra leforgása alatt hat ételt is megfőz nekünk hordozható gáztűzhelyén
vagy a konyhában.

Ching Tajvanon született, 5 éves korától főz, és naná, hogy a vidéki nagymamájától tanulta az első, a kínai tradíción alapuló recepteket, melyeket családját követve hűségesen magával vitt a dél-afrikai, majd 11 évesen a londoni emigrációba. Jó hasznát is vette, mert szülei elfoglaltsága miatt gyakran kellett kamasz fejjel a családnak főznie. És mivel nem rabszolgakényszerből, hanem bölcseleti alapozással és örömmel főzött, a főzés szenvedélyévé, mára pedig megélhetésévé vált. Bár nagyon fiatal, több televíziós műsor és
szakácskönyv van már mögötte.

Életcélja, hogy mindenkivel megismertesse a kínai konyha filozófiáját, és hogy az egyszerűen és otthon is elkészíthető kínai ételeket népszerűsítse. A kínai „konyhafilozófia” lényege – leegyszerűsítve – a hagyományos kínai orvoslásból ismert hideg-forró módszer, a szervezet jin (víz, hideg) és jang (tűz, forró) egyensúlya.

A betegség ennek az egyensúlynak a felborulása, amit többek között a hideg, illetve meleg ételekkel lehet helyreállítani. (A hideg és a meleg természetesen nem az étel hőmérsékletére utal, hanem a benne lévő energiára, illetve a jin- és a jangszervekre gyakorolt hatására.) A harmónia megőrzésében fontos szerepe van még a túlzás kerülésének, a mértékletességnek is. A tajvani nagymama például Ching orrvérzését, aki a jang licsit szó szerint orrvérzésig tömte magába, jin uborkalével állította el.

Ez a megközelítés persze nem csak a kínaiak sajátja, a Hippokratészi Gyűjteménynek az étrendről szóló részében ilyeneket olvashatunk: „Az árpa természeténél fogva hideg és nyirkos, de képes szárítani is”, „A víz hideg és nedves; a bor meleg és száraz”, „A színméz melegít és szárít”, „A fokhagyma meleg, has- és vízhajtó, hasznos a testnek, de árt a szemnek”, „A mustár meleg, meghajtja a hasat, ám a vizelésben zavart okoz”.

Ugyanezek az ételek köszönnek vissza a jin és jang besorolásnál: jin ételek a görögdinnye, szőlő, citrom, mandarin, szilva, datolya, padlizsán, zöldborsó, tök, káposzta, sárgarépa, petrezselyem, paradicsom, gomba, sertéshús, hal, kefir, keményítő, köles, víz; jang ételek a kukorica, pirospaprika, banán, körte, burgonya, vöröshagyma, retek, fokhagyma, bab, dió, búza, rizs, méz, napraforgóolaj, marhahús, birkahús, baromfihús, tehéntej, tésztafélék, liszt, bor, tea, cukor, tyúktojás.

Ching persze nem filozófiai szemináriumot tart, csupán megfelelően alkalmazza a tradicionális kínai konyha bevált fogásait, teret engedve az improvizációnak is. Mert a hangsúly az egészséges mellett mégiscsak a könnyűn, az egyszerűn, a gyorson, a finomon, a változatoson és a megfizethetőn van. És azon, hogy megmutassa, a kínai takeaway-ekből ismert ételeknek nem sok közük van az igazi kínai konyhához.

Erről közvetve is meggyőződhetünk, Ching ugyanis minden epizódban közönségnek is főz, (az angol olimpiai evezősöknek, építőmunkásoknak, az angol nemzeti balett táncosainak, tűzoltóknak vagy szájtátva ámuló gyerekeknek), akiknek az őszinte, elismerő reakcióinál nem kell jobb ajánlólevél. Ching pergő műsorából nem feltétlen tanulunk meg kínaiul főzni, de biztosan gusztusunk támad egy kis csirkés-zöldséges tavaszi tekercsre, „oroszlánfej” húsgombócra vagy szecsuani narancsos marhára, s kedvet kapunk a tanuláshoz is. És hogy ne tévelyegjünk sokat a kínai szakácskönyvek és honlapok útvesztőjében, Ching könyvformában is megjelentette a műsorában megfőzött ételek receptjeit. Már csak le kell fordítani, ki kell adni, meg kell venni, el kell olvasni és meg kell főzni.

Eiler Tamás írása