Shakti tortillasütő

szerző: TV Paprika Magazin Eredetileg arra gondoltam, ha már kipróbáljuk a házilag készített tortillát, és rögtön összehasonlítjuk egy boltival, vagy lesz érezhető különbség, vagy nem, de az biztos, hogy soha az életben nem fogok otthon ilyen ökörséggel bíbelődni, mint tortilla előállítása lisztből és vízből. Pedig de.

Funkciók

Értékeld a cikket!

Átlag: 5.00 | Összesen 1 szavazat

Winkler Róbert írása

Szeretek bizonyos dolgokat készen venni: legyenek biztos alapok, amikre majd építkezhetünk mindenféle vad improvizációval. Tésztát például nem gyúrnék, tökéletesen megfelel egy minőségi olasz. Oké, lasagnéhoz érdemes volna friss tésztát használni, de ahhoz meg nagyon érteni kéne, arra én már nem érek rá. A mexikói iparcikkek lélekbe markolóan rusztikusak tudnak lenni.

És ez nem afféle régészeti ásatáson előásott, reciklált retró, mint amikor Henrik Schliemann a tizenhatodik trójai rétegben talál egy raglánujjas pólót a ‘70-es évekből, és akkor 2009-ben a ‘70-es évek lesz a divat: a mexikói iparcikkek jogfolytonosak. Legalább száz éve így néznek ki, mert ez a formátum egyszerűen minden modern technó plasztikdivatot túlél.

Éreztem ezt már tíz éve is, amikor Mexikóból néhány pólón kívül mindössze egy igen darabos felépítésű narancsfacsarót hoztam, amivel ki is merült a kézipoggyászkeretem. Viszont odakint mindenki ezzel facsart, és tény, hogy azóta se romlott el. Ez a tortillasütő is hasonló, ugyanaz a Kalasnyikov-elv: nem lövünk át vele csukott szemmel száz méterről egy nyolcas anyán, de -40 és +60 fok között is képes lesz lepény előállítására, mindenféle tervszerű megelőző karbantartás (TMK) nélkül.

Nyolcezer forint egy kőbaltáért nem tűnik kevésnek (forgalmazza a Culinaris Kft.), de miután összeszereltem, azaz a fogantyújába puszta kézzel beletekertem a csavart, az unokáim unokái is süthetik vele a tortillát. Gyerekkoromban imádtam ostyát sütni, persze nem olyan templomi, szimbolikus vackot: amit mi anyámmal előállítottunk, az nem Krisztus teste volt, hanem egy dinoszauruszé, akire ráugrott egy kék bálna. Vaskos, ropogós, a gázégő fölött szépen megpirítva – nem voltam én hízásra hajlamos kisgyerek, csak borzalmasan falánk.

Valamiért azt hittem, a tortillasütő ugyanígy működik: tészta a két vaslap közé, cucc a lángba, és már kész is a tortilla. Ez a vas azonban nem kap hőterhelést: a Shakti csak lapító, de mielőtt lapítanánk, állítsuk elő a tésztát, hátha megtörténik a csoda, és ha nagyon odafigyelünk, érzünk egy kis különbséget a háziáru javára.

Veszünk tehát 330 ml csapvizet és 250 g masa harinát, melyből a h néma, a „masa harina” pedig spanyolul egyszerűen „tésztalisztet” jelent. Ennyire persze nem egyszerű: a masa harina olyan kukoricaliszt, amit ősi módon lime-lével kezeltek. A lime lágyítja a kukoricát, és érdekes, jellegzetes illatot és mellékízt ad neki. Mexikóban piacokon árulnak friss masát, amiből azonnal nyújthatjuk a tortillának valót, vagy vehetünk szárítottat, ami már masa harina, és akárcsak most, a receptben meghatározott arányban adjuk bele a langyos vizet.

Pihentetjük tizenöt percig konyharuhával letakarva, és azon gondolkozunk, mi az ördögre is emlékeztet a szaga. Kukoricadara, nyilván, de még valami... Milyen állat eszik kukoricadarát? Disznó, de ez nem sertéshizlalda, inkább valami rágcsáló: hörcsögterrárium beparfümözve? Igen, ez hörcsög, de mi ez a furcsa, egyáltalán nem kellemetlen stich? Mi eszik még kukoricadarát? Ez az: igazából tyúkketrecszag! Pompás, pompás! 101 módja van, hogy elrontsunk egy mexikói ételt, minden rossz úgy kezdődik, hogy felpuhul a program, és elsumákoljuk valamelyik hozzávalót, de most kemények vagyunk: megvettük a delikátboltban a masa harinát (400 Ft/kg), és szereztünk a feketepiacon 330 milliliter csapvizet.

Állhatatosságunk jutalma, hogy egyrészt tagadhatatlan a tyúkketrecszag, ami lassan belengi az egész konyhát, ugyanakkor egyszersmind nagyon hiteles Mexikó- illata is van. Úgyhogy olvassuk tovább a harinás zacskón a receptet: készítsünk egy tucat diónyi gombócot és nyújtsuk ki!

Előtte viszont a két vaslapra rakjunk folpackot, úgy nyújtjuk majd a tortillákat. Ugye, milyen felesleges hülyeség a folpack? Igen, szerintem is. El tudja valaki képzelni Montezumáné asszonyt, amint letép két csík folpackot? Na mindegy, kételyek ide vagy oda, kapott a platni folpackszeleteket. Diónyi tészta bele, összenyom, és… és igen, tényleg kell bele a folpack, hiszen ez nem ostyasütő, a tészta nyers marad, folpack nélkül vakargathatnánk a tükrös felületről, így meg csak lehúzzuk róla a két fóliát, mint egy matricáról a papírt.

Ugyanolyan óvatosan, de hiába: a tortilla is csak úgy készül, mint a palacsinta. Az első mindig szétszakad, így a kutya jó előre helyezkedik, mert úgyis tudja, hogy az övé lesz. A folpackot lehetetlen gyűrődésmentesen tartani, de épp a gyűrődések adják a jellegzetes tortilla-Nazca-vonalakat.

A második próbálkozásra kicsit többet pihent a tészta, és talán a folpack is kicsit zsírosabb, de ettől kezdve akár percenként gyárthatjuk a lepényeket. De nem érdemes, mert egy serpenyőbe egyszerre csak egy fér, és kicsit több idő kell neki, mint a palacsintának. Hoppá! Érzik ezt? Elég hamar felhólyagosodik a tészta, aztán akár palacsintaként dobálva is forgathatjuk, hamar megjelenik ugyanaz a jellegzetes tortillakéreg, amit a kész bolti tortillákon látunk.

Persze, nem is hibázhattunk, hiszen azóta, hogy a két fontos összetevőn, a masa harinán és a csapvízen nem spóroltunk, nem is volt lehetőségünk garasoskodással rontani az anyagon: a serpenyőbe nem kell zsiradék, nincs mit elsumákolni. Hanem a hoppá az volt, hogy a süléssel váratlanul eltűnik a tyúkketrecszag, és marad a rendes Mexikó-illat. A mindenit, ilyen a boltinak nincs. És íze sincs. Hihetetlen.

Konyhai kérdésekben szívesen vagyok engedékeny: inkább legyen kicsit kevésbé autentikus, de hadd ne szopjak egész nap a tűzhely mellett egy tálcányi elemózsiáért, hisz az élet oly’ rövid. De ez itt nem kérdés, annyira drámai a minőségkülönbség. Az egyik döglött ízű hőszigetelő anyag, a másik meg mint egy bármilyen friss tortilla, Mexikóban.

Időveszteségről és reménytelen mennyiségű piszkos edényről se beszélhetünk, legfeljebb arról, hogy vajon miért nem az ősmagyarok találták fel a tortillát. Oké, nem volt kukoricájuk, na de akkor is.