Café 57 -  Budapest

Terepszemle

Péter, 43 az amatőr tesztelő

Amikor megtudtuk, hogy a Café 57-be szól „kiküldetésünk”, első dolgunk volt az étterem honlapjának meglátogatása. Az ételek izgalmasnak tűntek, ugyanúgy, ahogy az árak is. Egy főétel 4500 forintért?  Egy saláta 2700-ért? – Ezt mindenképpen látnunk kell! – nyugtáztuk feleségemmel.

Látogatásunkat hétköznap ebédidőre időzítettük, mivel kicsit korábban hazajöttünk a nyaralásból, volt még néhány szabad napunk. Nosza, rajta hát, irány a Rózsadomb! Az étterem könnyen megközelíthető, és úgy tűnt, parkolóhely is akad bőven a környéken. Kívülről nem túl hivalkodó, viszonylag modern épület, belül viszont érezni, hogy a tulajdonosok nem sajnálták a pénzt a belső kialakításakor. A belső berendezés jól sikerült, és elegáns hangulatot kölcsönöz a helynek. Érkezésünkkor a pincér kedvesen megkérdezi, hol szeretnénk leülni, mert még csak néhány asztal foglalt. Egy ablak melletti asztalra esik a választásunk. Az ablak szinte teljes felületén eltolható, így kellemesen átszellőzik a belső tér.

Terepszemle

Makszabó Sándor, a mi emberünk

Régóta készültünk a Café 57- be, annyit hallottunk már róla. Pontosabban a konyhafőnökről, Csizmazia Lászlóról, aki szép csendesen, a maga útját járva nagyon is XXI. századi konyhát visz itt, a Pusztaszeri út kanyarokon túli, egyenes szakaszán. Azon kevesek egyike ő, aki el meri mondani, amit gondol, akár azt is, ha egy aktuális divathullámért nem rajong éppen. Például nem megszállott sous-vide hívő, de ha kell, beismeri, szárnyasoknak bizony jól áll ez az eljárás. Eddigi alakításaiból úgy tűnik, van véleménye, szereti a minőséget, lelkes, de nem megszállottan, és főként nem ragaszkodik monomániásan bizonyos dolgokhoz. Barátaink szerint az a típus, akinek a főztjét kóstolva egy idő után kénytelen hinni az ember.

Az épület az utca fölé magasodik, az alsó részben lounge, a felső szinten az étterem. A mindentmegmondó, mindentjobbantudó étteremkalauz szerint pompás a rózsadombi kilátás, amivel vitatkoznék, konkrétan a Pusztaszeri út 300 méteres szakaszát látni be, szuszogó Ikaruszostul, vadul gyorsuló Mustang Shelbystül. A mellettünk lévő asztalnál vállalkozók, talán autóexport/-importban utaznak. Legalábbis lent, az úttesten parkoló cirkálókra és dzsipekre jó kilátásuk nyílik, szemmel tartás szempontjából ideális a magaslat. Asztaltársammal a várakozás egyhangú perceit autó-személy párosítással töltjük. „Szerintem az X6-os a flip-flop papucsos, csak karra gyúró Igazságos Izom Tiboré.” „Nem, dehogyis, az övé az A8-as lesz.” „Jó, de akkor a bömbi a galléros pólós Háromtelefonnaldogozom Petié.”

Étel

Péter, 43 az amatőr tesztelő

Feleségem az ázsiai ételek rajongójaként már előre elhatározta, hogy megkóstolja a honlapon látott pikáns thai salátát. Szerencsére a mellettünk levő asztalhoz abban a pillanatban hoznak belőle két adagot, azért szerencsére, mert feleségem – bár a salátát már megrendelte – az adagok méretének láttán erősen elgondolkodik a főétel megrendelését illetően. Majd meglátjuk, döntjük el ketten, szinte egyszerre. Én a magam részéről egy fehér paradicsomlevesre szavazok, amely a thai salátával együtt néhány perc múlva, frissen, mennyei illatokat árasztva meg is érkezik. Elsőre furcsa benyomást kelt, a látvány és az íz valahogy nem áll összhangban, legalábbis nekem. Ízre paradicsomleves, de színre már nem, azonban a benne bujkáló tejszín íze miatt egy újfajta paradicsomleves bontakozik ki előttem, jobban mondva a tányéromon. Meglepetésnek még egy garnélarák is előbukkan a végén belőle.

A thai saláta kitűnő, bár feleségem egy kis édes vonalat, mondjuk gyömbért vagy pici barna cukrot hiányol belőle, ragaszkodik hozzá, hogy a húst megízleljem. Nehéz leírni azt az aromát, amit egy ilyen kis falat hús magában tud rejteni. Véleményem szerint az állat nemesebb részéből készítik (talán bélszínből, ez ugyanis indokolná az árát) olyan sütési eljárással, mintha grillezve vagy faszénen sült volna. Azt hiszem, egyetlen szó hagyta el a számat a kóstolás után: pompás.
Sajnos félelmünk beigazolódik, feleségem időt kér a főételről való döntésre, mert a saláta mennyisége és a még viszonylag meleg időjárás együttese nem éppen a bőséges étkezés irányába mutat. Legalábbis számára.

Számomra viszont ezen a ponton is folytatódik a kulináris kalandozás, és nagy kedvencemet, a libamájat rendelem, mégpedig kukoricalepénnyel, aranymazsolakrémmel, portói mártással. Vajon van olyan magát libamájszeretőnek valló ember, aki ennek az elnevezésnek ellen tudna állni? Én ebben az esetben nem tartozom az ellenállók közé. Hamarosan előttem a tányéron ez a költemény. A máj pont omlósra sütve, a kukoricalepény viszont nekem kissé idegen a májjal. A libamáj mellé passzoló édes íz szerepét jelen esetben az aranymazsolakrém hivatott betölteni. A feladatot teljes mértékben ellátja, a krémesre passzírozott mazsola – ha jól sejtem, konyakkal készítik – remekül illik a libamájhoz. Miért
is ne illene, a mazsola csak szőlő, a muskotály pedig – mint köztudott – régi frigyet alkot a libamájjal. Végül a kukoricalepénnyel is megbarátkozom, a portói mártással az egészet sikerül jóízűen elfogyasztanom.

Édességként madártejet kérek (kérünk), amely kókuszos habbal érkezik, és apró ananászdarabokat is rejt. Nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni róla, nagymamám sem csinált finomabb madártejalapot, ezzel az újszerű ötlettel megspékelve, mint a kókuszos „madár” része pedig olyan, mintha egy teljesen új édességet kóstolna az ember. A furcsa csak az, hogy az alapízeket mégiscsak ismeri már régről, de azok teljesen új színeket kapnak.

Étel

Makszabó Sándor, a mi emberünk

A Cinnamon-beli fehér paradicsomleveses lukra futás még élénken él az emlékezetben, ezért itt is ugyanazt rendeljük. Itt viszont hibátlan. A tejszínes levesben a paradicsom viszi a prímet, minden kanál után ott van lecsengésképpen, de előtte a tejszín még egy kicsit átsimogat. Asztaltársam előtt galamb consommé húsos derelyével és enoki gombával. A consomméhoz, ami tulajdonképpen erős húsalaplé, ízben az enoki nem tud hozzátenni, viszont olyan gyönyörűen úszik a leves tetején tutaj formációt alkotva, hogy az a dunai hajósért, Koncz Gáborért kiált. Igazi esszencia, már-már dupla consommés felhangokkal, hogy galambból-e vagy sem, azt most nem tudjuk eldönteni. Kénytelenek vagyunk elhinni.

Főfogásként libamájszeletek aranymazsolakrémmel, kukoricalepénnyel és portói mártással. Két vékony szelet libamáj, pont krémesre sütve, alatta pedig tócsnira hajazó kukoricalepény, körülötte pedig, hogy el ne felejtsük, jelzésképpen néhány kukoricaszem próbál révkalauz nélkül a fedélzetre jutni a körülötte csendesen hullámzó portóis tengerből. Milyen szép! Libamáj és a libatömésre használt kukorica találkozása – egy másik dimenzióban. EU-tanácsnokok, szevasztok! A libamájak tetején ott az aranymazsolakrém, ami nem túl bonyolult találmány, viszont finom. Egyszer hetekig az autóm csomagtartójában maradt egy csomag mazsola, nejlonzacskóban. Közben volt egy téligumi-csere, meg egy soproni kirándulás bőröndökkel, szóval szegény mazsola kapott rendesen, ott, mindennek az alján. Kár, hogy mikor kidobtam, nem tudtam, hogy ez aranymazsolakrém.

A másik fogás vajban sült tejes borjú, cukorborsós fricasséval, bourbon vaníliával, viola burgonyával. Ennyi pénzért valószínűleg tényleg bourbon vaníliával készül, de mi van, ha mégsem? Kénytelenek vagyunk elhinni. Tejben főtt vajas borjúval jobban járnánk, a hús kicsit száraz, lehetne szaftosabb, a vajban főzés eddigi emlékeim szerint intenzívebb nyomot hagy a húson, az ízhatásban ez itt egyáltalán nem tetten érhető. A hús ki is lóg a tányérból az összhatást tekintve, de a ’frikasszé’ cukorborsóból szép ötlet, kitűnő, legszívesebben írásban is megpróbálnám jelölni a franciásan, hátul pörgetett r betűt. Maradjunk annyiban, hogy kisujjal ütöm le a billentyűzeten. Így franciás.

A viola burgonya pedig telitalálat a szeptemberi iskolakezdésre, pont olyan lila, mint gyermekkorom tankönyv- és füzetborítói. Egy pillanatra el is vesztem a fonalat, nem tudtam, hogy pusztán egy szín is képes emlékeket felidézni. Papírért és ceruzáért könyörgök, azonnal le kell rajzolnom a Magyar Népköztársaság kalászos címerét, ahogy azt az első tanítási nap délutánján minden évben kötelező jelleggel megtettem Béla bácsi, a töri tanár parancsára. Ízre egyébként szimpla krumpli, viszont a színe, és a nagy szemű só roppanása olyan eleganciát kölcsönöz neki, mint a karosszéria egy Bentleynek. Amiről tudjuk ugye, hogy ha megkarcoljuk, előbukkan egy Volkswagen.

A madártej ananásszal és kókuszhabbal fergeteges. Viszonylag kemény, kókuszreszelékbe hempergetett tojáshab úszik az egyébként kiváló vaníliás tejben, amiből tényleg nem spórolták ki a vaníliát – reméljük, ez is bourbon. Ahogy aztán az apróra vágott ananász néha megvillan a maga savasságával a kókusz-vanília páros mellett, nos, az Madagaszkár délután háromnegyed hatkor.

Pincérles

Péter, 43 az amatőr tesztelő

Feltűnő, hogy a kis tér ellenére három felszolgáló tartja a frontot. Ennek eredményeképpen mindig pontosan érkeznek a rendelések, mindenre jut idejük. Figyelmes és gondos kiszolgálásban van részünk.

Pincérles

Makszabó Sándor, a mi emberünk

Tulajdonképpen egyetlen mondattal jellemezni lehetne a helyet: három pincér, kilenc asztal. Ebből nagyjából következtethetünk a színvonalra. Egy percre sem vagyunk elfelejtve, jellemző momentum, hogy amikor véletlen leejtem ölemből a textilszalvétát, bíbelődni kezdek vele, hogyan is rakhatnám vissza, de már ott is van a felmentő sereg, pincérünk elveszi, amit az imént leejtettem, és már nyújtja is a tisztát. Elképesztő, nem is gondoltam, hogy észrevette, bajban vagyok. Rajta tartják a szemüket a vendégen, és mindezt megnyugtatóan észrevétlenül.

Tolakodásnak nyoma sincs, és az obligát „Hogy ízlik?” kérdést is jól időzítik, lehet, hogy tényleg érdekli őket? Az ételek jó ritmusban érkeznek, a vizet pontosan akkor pótolják a pohárban, amikor itt az ideje, és mindezt úgy, hogy nem lihegnek az ember fülébe fél méterről, fehér kesztyűben, egész étkezés alatt. Asztaltársam a viola burgonya mibenlétét firtató kérdésére pedig fél perc múlva az asztalunknál terem egyikük, talán a teremfőnök, és kis tányéron három, még nyers viola burgonyát hoz. Csak úgy, megmutatni.
Bár a hely és a berendezés hordoz magában egyfajta eleganciát, ami akár még feszengésre is okot adhatna, ha mezítlábra felvett tornacipőben érkezünk, annyira jókedvű és felszabadult lesz a vendég a személyzettől, mint a BL meccsnézésileg egy egész országot megszívató, egykoron fagylaltárus erdélyi fejedelem, amikor megtudta, hogy övé a meccsek közvetítési joga.

Ítélet

Péter, 43 az amatőr tesztelő

Az árak nem éppen a gazdasági válság miatt kialakult állapothoz vannak igazítva, de azt gondolom, hogy az a látogatói réteg, aki ide jár, nem túlságosan „árérzékeny”. Feleségemmel arra jutottunk, hogy a kitűnő ételek és a korrekt kiszolgálás miatt mindenképpen érdemes ide ellátogatni, ha nem is minden héten. Ha az ár/érték arányt vizsgáljuk, valószínűleg kijelenthetjük, hogy rendben van.
Jönnék-e még? Maradt még egykét dolog az étlapon, amit szívesen megkóstolnék.
2 személyre, itallal: 11 150 Ft

Ítélet

Makszabó Sándor, a mi emberünk

A konyha, a környezet és személyzet teljes szimbiózisa, tripla, leszúrt rittberger hibátlan kivitelezésben. A konyhafőnök tele invencióval, és reméljük ambícióval is, remek konyhát visz. Jó párosítások és bátor, ugyanakkor működő ötletek. Nem mellékes, hogy az egésznek van egyfajta külön utas jellege, mintha nem érdekelné, ki mit gondol, ki mit csinál, egy dolgot akar biztosan: kitűnő ételekkel örömet szerezni. Az árak vonatkozásában biztos, hogy nem az új Pajtás étkezde körvonalazódik a Rózsadombon, a szolgáltatás színvonala azonban mindezt feledteti. Azon kevés helyek egyike, amelyről a kellemes emlékek erőteljesebben és gyorsabban tolulnak elő, mint ahogy az árakon való bánatos merengés ránk törhetne.
Jönnék-e még? Amit egy vadiúj hibrid regadóján megspórolnék, azt itt költeném el.
2 személyre, itallal: 15 400 Ft