Minek nekünk villa, ha van kezünk?

Ahogy meglepő volt az is, hogy körülöttünk mindenki pálcikával kapkodta be a gőzölt tésztabatyukat, pedig néhány éve még kuriózum volt, ha valaki villa helyett fadarabokkal próbált enni. Pedig a pálcikahasználat több ezer évvel megelőzte a villáét. Igaz, nem Európában.

Kínában ötezer éve használnak pálcikát főzéshez és étkezéshez. Kezdetben valószínűleg faágakkal kavarták a forró leveket, később ezeket farigcsálták egyre praktikusabbra. Időszámításunk előtt 400 körül rájöttek, hogy ha apróra vágják az alapanyagokat, akkor gyorsabban lesz kész a vacsora, ráadásul kevesebb tüzelő megy pocsékba, így onnantól kezdve az asztalnál egyáltalán nem használták késeiket. Egyébként Konfucius szerint az nem is gusztusos. A kés maradjon csak a vágóhídon!

Kínából aztán a pálcika gyorsan terjedt Japán, Vietnam és Korea felé is, bár minden nép alakított egy picit az eredeti koncepción. A japánok például a X. századig csipeszszerű evőeszközt használtak, és csak utána tértek át a két különálló pálcika pörgetésére. Népenként különbözik a pálcikahasználati etikett is – a kínaiak például szigorúan középen fogják hosszú pálcikáikat, mert fent csak az arrogáns, lent pedig csak a bunkó szorongatja az eszközt. A japánoknál ezzel szemben akkor keltünk jó benyomást, ha minél feljebb fogjuk a kerekded pálcikát.

Míg az ázsiai nép főleg bambuszból készítette evőeszközeit, addig a gazdagok aranyból, jádekőből, bronzból és korallból faragott pálcikákkal ettek. Egy időben különösen népszerű volt az ezüst pálcika, mert úgy hitték, megfeketedik, ha mérgezett ételhez ér. Bár valójában az arzén és a cián hatására nem változtat színt, az ezüst tényleg besötétedik a romlott tojástól, hagymától vagy fokhagymától.

A villa sorsa bezzeg sokkal hányatottabb volt itt Európában, ugyanis sokáig majd minden országban csak úri passziónak tekintették a használatát. Egy középkori angol mondás szerint azért, mert felesleges az embernek villával ennie, ha egyszer Isten adott neki kezet. Pedig a kétágú villát is régóta ismeri az emberiség, legalábbis az Ótestamentum már említést tesz róla. Igaz, kezdetben rituális szertartásoknál használták (erre tűzték fel az áldozati állat húsát), később azonban beszivárgott a konyhákba, és a hús felvágásakor és tálaláskor hívták segítségül.

A villát először a Közel-Keleten használták asztalnál a VII. században, majd négyszáz évvel később a bizánciak közvetítésével Velencébe is eljutott. Az olaszokat azonban nem nyűgözte le. Még ötszáz évet kellett várni, hogy elterjedjen. Nem mutatkoztak fogékonyabbnak a franciák sem, akikhez 1533-ban Medici Katalin vitte az elegáns eszközt. Jó száz évvel később a Napkirály még bőven kézzel marcangolta lakomáját. Ennek ellenére az ő idejében már megjelentek a ma is használt négyágú villák.

Egy XIX . századi francia etikettkönyv szerint északon a kétágú, a briteknél a háromágú, míg Franciaországban a négyágú villa volt a legkedveltebb. Persze a francia szerző az ágak számát a civilizáltság fokmérőjeként értékelte. A villa hirtelen népszerűsége egyébként egybeesett a lekerekített hegyű asztali kések elterjedésével. De ne szaladjunk ennyire előre!

Mindegy, hogy Ázsia vagy Európa, a késnél és a kanálnál nem találunk ősibb evőeszközt. Pontos eredetük nem ismert, de az biztos, hogy kezdetleges változataik már a történelem előtti időkben a legtöbb közösségben felbukkantak. A korai kanalak kagylóhéjból és fakérgekből, a kések pedig kiélezett kovakövekből készültek. Régészeti leletekből kiderül, hogy az asszírok vörösrézből, az egyiptomiak fából, az ókori görögök homorúra sütött kenyértésztából, a rómaiak bronzból is formáztak kanalat. Ők egyébként kétfélét is használtak: egy nagyobbat a leveshez, püréhez, és egy picit a tojáshoz meg a kagylóhoz.

A középkorban aztán szerte az európai nemesi udvarokban státusszimbólummá váltak a míves kanalak, így a korabeli leletek között drágakövekkel kirakott, kristályfejű darabok is akadtak. Ebben az időben egyébként az asztalnál használt kanalak nyele rövid volt. Egészen a XVII. századig.

A kések szintén ekkortájt nyerték el ma ismert alakjukat, előtte ugyanis nemcsak étkezésre, de harci és vadászfegyverként is használták őket, így minden rendes férfinak lógott az övén egy emberes darab. Nem is kellett a vendéglősöknek kést mosogatni. A XVII . század végi franciák aztán kitalálták, hogy nem szép dolog fogpiszkálónak használni a kés hegyét, így terjedni kezdtek a legömbölyített hegyű eszközök. Az étel felszúrására meg úgyis ott volt a villa.

Persze nem mindenhol. Szegény amerikaiaknál csak a XVIII. században terjedt el a használata, viszont a lekerekített hegyű kések kora már ez előtt beütött. Így ettek ők sokáig késsel és kanállal. Szomorú látvány lehetett.