A bajnok: Barcelona

Az ilyen, lássuk be, reális veszélyek bekövetkeztekor egy időtöltésünk biztosan marad a Montjuïc lábánál: a város szisztematikus végigkóstolása. Ha a város elhagyhatatlanságának híre éppen a tengerparton ér bennünket, a feszültségoldó étkezéssel legyünk óvatosak. A Barceloneta környéki helyek az utcáról beterelő spincéreikkel tipikus turistajóllakatós éttermek. Igen, a jelző jóllakatós, és nem jól lehúzós, bár a hangzatos nevek mögött, mint például Rei De Gambas (A rákok királya), olcsó trükkök húzódnak. Lehet, hogy az óriási, kagylóval körberakott langusztatálak flambírozott citrommal a tetejükön beléfojtják a szót a koreai turistába, de a mi szavunk is könnyen elakadhat az olajos, tocsogós fideuá kóstolásakor.

A fideuánál kevés finomabb létezik az egyszerű tengeri ételek ligájában, ha ezt mégis sikerül valahogy ehetetlenné torzítani, akkor sérül igazán a katalán öntudat. Talán, ha egy drágább helyen próbálkozunk, mint a Suquet de l’Almirall, nagyobb az esély a sikerre. A fideuá egyébként halalaplében főtt tészta, rendesen megpirítva, ahogy kell. Ahhoz viszont, hogy a hazatérésig pénzmaggal is kihúzzuk, az útikönyvek $$$$ jellel ellátott helyeit ignorálhatjuk. Ezek jó része valószínűleg úgy kaphatott helyet a listákon, hogy a szerzők útjába akadtak. Ha meg már ott voltak, írtak is róla, a csempés burkolatról visszaverődő fény elhomályosította tekintetüket és éleslátásukat.

Nem vonatkozik ez persze az Inopiára, amely tapasfronton évek óta tényleg egészen különleges. Viszont feljövőben van az új nemzedék is, példának okáért ott a La Tavernadel Clínic, amely úgy régimódi, hogy a klasszikusok is 2010-re mutatnak a naptárban. Nagyobb mennyiségű készpénz mindkét hely látogatásához ajánlott.

Katalónia csillaga egészen különleges helyet foglal el a modern kulinária egén, sztárséfjei létszámukat tekintve már jóval túl tesznek a Barça csapatán, a magyarázatot brit tudósok még kutatják. Az pedig, hogy a világba tanulni szétszóródott séfek jórészt visszatérnek hazájukba, lehet, hogy párhuzamot mutat Carles Puyol nem egészen felhőtlen örömével, amikor a döntőbe fejelte aspanyol válogatottat. Ha értik, mire gondolok.

Olvastam valahol, hogy a nemzetek konyhája olyan, minta relativitáselmélet: megérteni teljesen nem lehet, de el kell fogadni létezését, és együtt kell tudni élni vele. Nos, ennek azon kívül, hogy jól hangzik, nem sok értelme van.

Minden konyhát, így a katalánt is el lehet helyezni a koordináta-rendszerben, a történelmi és földrajzi adottságok feltárják a titkait. Az újító tapasbárok és éttermek pont abban nőnek más európai városok fölé, hogy klasszikusokat értelmeznek újra, miközben ott bujkál bennük az egész mediterráneum, de még a spanyol történelem is. Persze kötelező gyakorlatok is születnek, nem mindenkire jellemző az újítási kedv, de egy pa amb tomàquetre betérni bármelyik bárba „nem kell félnetek”. Ez a katalán paradicsomos pirítós, amelyet általában a paradicsom húsos részével éppen csak átkennek.

Helyszíntől függetlenül bátran rendelhető még a pimientos, az apró sült paprika, amely nagy szemű sóval van meghintve.

A morcillával sem lehet nagyon mellényúlni, az Avenida Diagonal bármelyik egységében remek véres hurkát kaphatunk szegfűszeggel, s egy hideg San Miguellel leöblítve már csak a fekhelyet keressük egy ebéd utáni csendes ejtőzésre.

A délutáni beauty sleep utáni cingallo, a jó adag rumos kávé nem biztos, hogy az ébredezést segíti. Ha sürgősen nem fogyasztunk valami szilárd táplálékot is hozzá, könnyen tévutakra vihet. Jól jöhet a sült krumpli all i olival, ami persze a legtöbb helyen fokhagymás majonéz, viszont selymessége feledteti, hogy az igazi aioli olívaolajból és fokhagymából készül.

A különböző sonkák kihagyhatatlanok. Jamón, jamón, ami nélkül nem is érdemes belefogni semmibe, az alfa és ómega, minden ebből indul. Javier Bardem és Penelope Cruz is már réges-rég játszott a Sonka, sonkában, és lám, ma újra együtt, de már egészen másképp.

Ha ránk esteledik, és útikönyvünket is a metrón hagytuk, ne bánkódjunk! A minden könyv által ajánlott Ra helyett a mellette fellelt Rita Rouge remek választás, bár az étlapon főként a mexikói spanyolt beszélik. A konyha decens fűszerezéssel és nemzetközi hatásokkal dolgozik, remek példáját adva a hozzáértésnek és a lelkesedésnek, ez a kombó pedig, mint tudjuk, nem éppen elidegenítő effekt. Ha a túl sok sangría vagy cava miatt nem annyira nyugodt az éjszaka, ne legyünk restek hajnalban felkerekedni!

Reggel fél hétkor a Ramblán, amikor az utolsó marokkói fűárus is hazaténfergett, és a szemetet is összeszedték már az ügyes kis porszívókamionok, odasétálhatunk a híres piac, a Boqueria leghíresebb egységéhez. A Pinotxo az, ahol személyesen Juanito „Pinotxo” Bayen kezeli a presszógép karját. Reggel ugyan még csak friss pékáru kelleti magát a pulton, a kávé után viszont van idő körbenézni a tetszhalott piacon. Olyan, mint egy partra vetett cet gyomrában sétálni, a turisták nélküli Boqueria egy másik dimenzió. Ha a croissant kimaradt, semmi baj, kora reggel már elcsíphetjük a Boqueria gyümölcsboxait, dinnyét, kivit és sárkánygyümölcsöt rejtenek.

Rövid frissítő séta után felfedezhetjük az új, rivális piacot, a Mercat de Santa Caterinát. Ha egyszer kipróbáljuk, nem vágyunk többet a Boqueriára, még hajnalban sem. Itt napközben is jóval kevesebb a turista, a bejáratnál pedig ott a La Torna. Soha nem gondoltam volna, hogy fél kilenckor a reggeli kávé mellett egyszer majd álmodozón szemezek egy babérral, répával sült csülökkel, csak a mellette lapuló cheviche tud kizökkenteni. Levezetésnek rövid séta a pultok között: olyan, mint a Boqueria tágasabb, világosabb kiadásban. Olívás és sonkás pultok, friss zöldség és hal, halszag nélkül (a hajnali fogásnak még nincs szaga). A tojásospult kínálata a kacsatojástól a galambtojásig ível – a kacsatojásból főzött szalmonellás fagyi itt egy távoli egzotikus törzs furcsa szokása csupán.

Bár a hőség nem annyira kedvez a városi sétáknak, a szolid shopping közben mindig szerét ejthetjük egy-egy falat megkóstolásának. A legjobb szisztéma, ha a Gràcián sem engedünk az éttermi invitáló embereknek, olyan helyet keressünk, ahol helyiek vívják becsületes küzdelmüket a Gambas al aiolival, a fokhagymás rákkal! Ha véletlenül mégis beesnénk az angol és lengyel turisták mellé mondjuk a La Tramoiába, a tökéletes kiszolgálás kárpótol majd a kicsit alibizős konyháért.

Pár nap után kialakulhat szimatunk, és nem nagyon nyúlunk mellé, alapelv, hogy nem szabad, hogy megtévesszen a mór kerámia talmi csillogása. Bátran beülhetünk a gördeszkások közé a Kortárs Múzeumnál a Pla dels Àngelsbe is. Jól megfér itt egymással a tőkehal és a kókuszos gyömbéres csirke, pedig ez csak egy hely a sok közül, amit ráadásul elképesztően fiatal személyzet visz. Valahogy egész Barcelonára jellemző ez a fiatalos lendület: gördeszka, tetkók és lazaság. Európa, készülj!

Valahogy maradni kéne, itt végre kilátunk az európaiságunkból, és hirtelen mindent megértünk magunk körül. A repülőtérre menet kis szuszókálás a taxiban, a szemhéj mögött pedig egy vágyálom pereg: a Sagrada Família kőfaragóinak pont a mi szaktudásunkra van szüksége, a meló olyan 14 évig tartana.