Lucernacsíra - hollywoodi gasztrokörkép

Los Angeles, a film fővárosa, mindig is napsütéséről volt híres. Az előző század kezdetén ezrek érkeztek Kaliforniába az olcsó föld, a napsütésés és a jobb élet reményében. A jobb életet érthetjük szó szerint: a klíma gyógyító erejűnek bizonyult olyan betegségek esetében, mint a tuberkulózis vagy az asztma, így aztán Európa minden részéből megjelentek a politikai és fizikai klíma elől menekülők.

Németországból a Naturmenschen és a Lebensreform mozgalom számos követője is itt próbált kiteljesedni. Őket már akkoriban olyan dolgok foglalkoztatták, mint a homeopátia, vitaminkúrák vagy a hidroterápia. Az igazán elhivatottaknak persze volt valamilyen nyavalyája is, egy jó kis tüdőbetegség vagy köszvény sokat lendített az elszántságukon. Bátran kijelenthetjük tehát, hogy Amerika már jóval Wernervon Braun, a rakétaprogram atyjának elkonfiskálása előtt elkezdte a német szürkeállomány kiaknázását.

Szerencsés időszak volt ez. Ebben az időben kezdett egy Graham nevű tiszteletes teljes kiőrlésű lisztből kenyeret sütni, egy Dr. Kellogg nevű illető pedig kukoricapehely előállítására tett sikeres kísérletet. Az egészséges életmód-mozgalom elhagyta a rajtgépet. Gombamód kezdtek szaporodni az egészséges és természetes ételeket kínáló éttermek, az életmód propagálói pedig hamar felismerték a sztárokban, akkoriban persze még csak a némafilm sztárjaiban rejlő lehetőségeket.

Ha Mary Pickford hirdetett egy mazsolás kenyeret, menten kelendőbb lett, csakúgy, mint ma: amikor Demi Moore-ról kiderül, hogy a nyersétel-diéta elkötelezettje, a női magazinok olvasói még a főzéshez használt gázt is kiköttetik otthonaikból. Az, hogy a múlt század elején még szabadon nőttek a gyümölcsök Kalifornia-szerte, semmiség ahhoz képest, hogy a mai Universal Studio területe egykor csirkefarm volt.

Csak 1915-ben vásárolta meg Carl Laemmle némafilmmogul. Kezdetben, míg a Studio nem nőtt város nagyságúra, Laemmle ügyesen aknázta ki az eredeti funkcióját: 25 centért bárki befizethetett stúdiótúrára, a jegy árában benne foglaltatott egy hideg ebéd, dobozból elfogyasztva, a kijáratnál pedig impulzusvásárlást generálandó, tojások voltak kipakolva. Nemcsak a világ mai legnagyobb stúdiója bír ilyen büszke múlttal, talán megnyugtatólag hat a sport- és koncertrajongókra, ha megtudják, hogy egykor a Hollywood Bowl helyén is csirkeketrecek voltak, a hely pedig kukoricatáptól illatozott.

Ahogy aztán Beverly Hills terjeszkedett, kezdtek megfogyatkozni a limababmezők és a citrusligetek, a filmcsillagok viszont egyre inkább vágytak a stúdiók őrült pörgéséből vissza a méhek zümmögése közé, és egész különös megoldásokat választottak.

Henry Fonda háza többhektáros narancs- és jázminligetet rejtett, Clark Gable és Carol Lombard pedig forgatás után San Fernando-völgybeli farmjukra siettek, ahol Gable pihenésképpen traktort vezetett, Lombard pedig szőlőt metszett vagy kapált. Annyira komolyan vették másik életformájukat, hogy terményeiket a Farmers’ Marketen árusították, szőlőjüket pedig minden évben kórházaknak adományozták.

Az egykoron városszéli Farmers’ Market egyébként ma is megtalálható, persze ma már inkább a város közepén – amolyan őstermelőkkel teli piac, bár ami itt kapható, az jó eséllyel kiváló minőségű és eredetű termény. Közvetlen szomszédságában található a CBS stúdiója, a piac így aztán kedvelt célpontja a celebszpottingoló turistáknak. Bármikor belefuthatunk a kelkáposzták között válogató Susan Sarandonba, és nem legenda, hogy egyszer David Letterman, kabriójából kiszállva, egy busznyi japán turistát vendégelt meg szendvicsebédre.

Az őstermelőket azonban itt sem kell félteni: a hőskorszakban egy hőhullámmal sújtott évben a San Joaquin völgyben mazsolává égett szőlőt elnevezték perui csemegének – el is adták az utolsó szemig.

A fejlett mezőgazdasági kultúra és az emberi észjárás aztán kitermelte magából az olyan jól hangzó nevű szervezeteket, mint a Kaliforniai Snidlingintézet, amelynek Frank Sinatra volt a szószólója, a Kaliforniai Pulykatanácsadó Testület nevének jelentését pedig talán jobb, ha nem firtatjuk. Szegény Marilyn Monroe, egyszer promóciós célból Castroville-ben járva, a helyi olasz és francia gazdáktól még az 1948-as év Articsóka királynője címet is megkapta.

A múlthoz, az eredethez való ragaszkodás mindenkiben más-más utat találva tört elő. Louis B. Meyer, akinek nevéhez olyan filmek kötődnek, mint az Elfújta a szél vagy az Óz, a nagy varázsló, mindennap ragaszkodott a maceszgombócos csirkeleveséhez, amit nem éppen fényességben, gazdagságban telt gyerekkorában fogyasztott. Az MGM stúdió menzáján mindennap kötelező volt kínálni, a mamája receptje szerint elkészítve.

Jó pár étel azonban nem érzelmi alapon, de tartja magát a mai étlapokon is. Az egyik ilyen a Hauser-féle erőleves, ami nem más, mint egy zöldségleves-eszencia, hidegen és melegen is ajánlják. A Hauser-leves hódítása azért is figyelemre méltó, mert megjelenésekor már Amerika szerte tombolt a Campbell-féle dobozos leves-őrület, Hollywood viszont kivételesen nem az utat mutatta a tömegeknek, hanem ez egyszer az árral szemben haladt. Az emigránsok az otthon főzött levesre, a homemade soupra esküdtek, Gaylord Hauser receptje pedig minden szempontból megfelelt ennek. Hauser német bevándorló volt, egészségügyi problémáit kúrálni érkezett Kaliforniába, de üzleti érzékére is jó hatással volta klíma: receptjeit egyenesen Jean Harlow színésznő népszerűsítette.

A sztárok népszerűségének kiaknázása már 1923-ban elkezdődött: a Motion Picture Magazine-ban diétás melléklet indult, Clark Irwin pedig megalapította a California Health and Beauty magazint, ami kisebb változtatásokkal a mai napig kelleti magát az újságosstandokon. Több szerző valóságos ikonná vált: miután Adelle Davisről kiderült, hogy ő Audrey Hepburn C-vitamin-kúrájának szellemi anyja, és egyébként Jane Fondát is ő tanította kenyeret sütni, ez már elég volt ahhoz, hogy örökös rovata legyen a lapnál.

Az már csak lábjegyzet az annalesekben, hogy Davis volt az első nő, aki A belső világ felfedezése címmel könyvet publikált pszichedelikus élményeiről, amelyeket Aldous Huxley barátjaként, kontrollált LSD-kísérletekben szerzett. Az igazi, kábítószerekkel bensőséges viszonyt ápoló nőt viszont Janis Joplinnak hívták, aki– talán a bűnös viszonyt kompenzálandó – vegetáriánus volt, s kedvenc éttermében, a H.E.L.P.-ben mindennap vegaburgert és salátát ebédelt. A H.E.L.P-ről egyébként a Beach Boys-os Brian Wilson dalt írt tisztelgésképpen.

Ha már Beach Boys, nem mehetünk el szó nélkül az egészséges étkezés apostolai, Gypsy Boots és Paul Bragg szörfkultúrára és a hippimozgalomra való hatása mellett sem. Boots hosszú hajjal, mezítláb járt, csak organikus ételeket evett, és barlangban szeretett lakni. Bragg tanítványa volt viszont Jack LaLanne, a mai fitneszmozgalom atyja, ő nyitotta az első edzőtermet, ahol persze már dzsúszbár is volt. Az ő nyomdokán haladt Joe Weider, a Gold’s Gym hálózat létrehozója, akinek Kalifornia ma kormányzóját köszönheti, ő volt az ugyanis, aki 1969-ben meghívta magához Arnold Schwarzeneggert.

A testkultusz persze nem volt új keletű – a 30-as, 40-esévekben Santa Monica Muscle Beach nevű része a vasárnaponként ott megtartott izmosember-bemutatókról kapta a nevét. A kultuszokról szólva nem hagyhatjuk említés nélkül az ételek szentélyeit, a kultikus, felkapott éttermeket sem. Bár a Woody Allen-es hasonlat jól jellemzi a mai Kalifornia éttermi kultúráját, mégis voltak és vannak helyek, amelyek mérföldkőnek számítanak.

A Ma Maison például, ahol Orson Welles ebédelt mindennap, mert itt töltötte tanulóéveit Wolfgang Puck, aki ma Hollywood legmenőbb séfje és a Spago tulajdonosa. Magyar vonatkozású hely is van persze, a Rancho La Puerta, amelynek egyik alapítója Edmond Szekely, magyar származású filozófus és „életmód-kísérletező” volt. Annyira filozofikus helyet teremtett, hogy a sztárok szerették egymás közt munkatábornak titulálni, mert sátrakban táborozva egész hetes kurzusokon vettek részt a helyes étkezés és az aszkétikus életmód jegyében.

Burt Lancaster kedvenc kenyere is rendszeresen itteni kemencében sült, ő maga sütötte. Szeretett leautózni a farmra, néhanapján kecskefejő kurzusokat is tartott. Grace Kelly is autóba ült hétvégenként, ő azonban meg sem állt Tijuanáig, ahol Cesare Cardininél a róla elnevezett, eredeti Caesar-salátát fogyaszthatta. Julia Child, akit Meryl Streep alakításában a Julie & Julia című filmbőlis ismerhetünk, szintén hajlandó volt útra kelni a Caesarért. Róla azt érdemes tudnunk, hogy a televíziós szakácskodás ősanyjaként tekintenek rá. Pedig Vincent Price, egy színészből lett séf már az ötvenes években jelentkezett főzőműsorral, Főzés gombnyomásra címmel.

Voltak persze sztárok, akik ráuntak az étterembe járásra. Al Pacino egyszer kedvenc étterme séfjének füle hallatára jegyezte meg, hogy leginkább otthona négy fala közt fogyasztaná ételét. Másnap a szakács már alkalmazásban állt nála mint privát séf. A privát séf intézménye persze nem új keletű, Hollywoodban a harmincas évektől kezdve jött divatba.

Szegény szakácsoknak illik ismerni az összes éppen aktuális divatos diétát, és persze el kell viselniük kenyéradóik háklijait és rigolyáit. Képzeljék csak el Billy Bob Thornton, Angelina Jolie exférje séfjének életét: a remek színész azon kívül, hogy köztudottan nem könnyű természetű, liszt- és laktózérzékeny is, ezen kívül allergiás a tengeri ételekre. Erre pedig, mint láttuk, csak Hollywoodban létezhet megoldás.

Zsigmond Gábor írása