Ősmagyar tévhitek

Az elmúlt években sok ügyes vállalkozó bukkant fel, aki igyekszik meglovagolni a nemzeti érzelmeket. Nemrég például rábukkantam a neten egy házhoz szállító szolgáltatásra, ami kizárólag nomád, ősi hangulatú kosztot kínál. Legalábbis üzemeltetői szerint.

A kezdeményezés lelkesít, az ősi magyar kultúra mélyebb megismerése csodás dolog, de ehhez semmi köze a kajarendelő-oldal tekintélyes töki pompos kínálatának. Pláne nem a lecsós változatnak. A töki pompos gyakorlatilag kenyérlángos, tésztájában a liszten túl élesztő és krumpli is szerepel. A honfoglaláskor azonban őseinknek se élesztőjük, se krumplijuk nem volt (ahogy a lecsóhoz szükséges paprikájuk és paradicsomuk sem), így egy jó pomposra még legalább a XVII. századik kellett várni a magyarnak.

Hasonló a helyzet a mangalicával is, amiről a sokévnyi agymosás után lassan tényleg elhisszük, hogy ősi magyar zsírsertés. Pedig nem az. József Nádor 1833-ban kisjenői birtokán a szerb Milos fejedelemtől kapott sumadija sertéseit keresztezte a szalontai és bakonyi állataival. Ezekből lett 1840-re a mangalica. Persze a történethez hozzátartozik, hogy a szalontai disznót még Keletről hozták őseink, míg a bakonyit már itt, az avarok udvarában találták. Így a mangalica ugyan nem, de elei ténylegősi magyar disznók.

Ahogy a sertés-, úgy a szalonnakultusz is virágzott már a honfoglalás környékén. Krónikásai szerint például I. Endre kétezer oldal szalonnát küldött kiéheztetett ellenségének. Borsozott szalonnát. A pirospaprika ugyanis csak a XVIII. században terjedt el nálunk, így tehát a méltán ajnározott paprikásszalonnánk alig háromszáz éves.

A szalámi pedig még nála is fiatalabb. Legalábbis a magyar konyhában. Az olaszok már régóta készítenek szalámikat, de itthon csak az 1880-es években kezdett bele Pick Márk és Herz Ármin a nagyüzemű húsiparba. Azért mázli, hogy végül megtették.

Most, hogy már kellőképpen kiábrándult, jöhet az igazi tőrdöfés: nemzeti desszertünket, a rétest az osztrákoktól lestük el, akik a spanyoloktól, akik pedig Észak-Afrikából, a móroktól tanulták. Persze szépen hozzátettük a recepthez (leginkább a töltelékhez) a magunkét, de ettől még sajnos a rétes nem lett autentikus magyar találmány. Ahogy a kukoricás, krumplis, paradicsomos és paprikás ételek sem lehettek azok, mert ezek mind Amerika felfedezése után, a XVI -XVII . században terjedtek el az országban.

Hogy akkor mit ettek az őseink? Hogy élhettek krumplis tészta és töltött paprika nélkül? Min pörkölte a húst Árpád atyánk, ha nem paprikás hagymán? Egyáltalán, pörkölte-e? Pörkölte bizony. A vándorló magyarok legfontosabb kulináris kelléke ugyanis a bogrács volt, amiben párolták, szűk lében főzték az apróra vágott húsokat, vadakat, halakat, gyümölcsöket és zöldségeket (például káposztát, borsót). Rengeteg fűszert is használtak, így a tárkonyt és a csombort például ők terjesztették el Európában, de ízesítettek kakukkfűvel, fokhagymával, szurokfűvel, kaporral, turbolyával, citromfűvel, zsályával, a Magyarországon is honos vadgyömbérrel és fehér mustárral is.

Imádták a bogyós gyümölcsöket, az áfonyát, a fekete ribiszkét, az ehető virágokat, és letelepedésük után már a mézet és a szőlőt is. A sütés azonban nem volt az erősségük. Búzájukból, majd a honfoglalás után a zabból, rozsból, hajdinábó lkásákat kavartak, vagy vízzel tésztát gyúrtak, amiket aztán kifőztek levesben, vagy kövön sütöttek meg. Egyet azonban biztos nem csináltak: nem puhították a húst a nyereg alatt. Pontosabban a nyereg alá tömött húst sohasem ették meg. Azzal ugyanis csak a lovaik hátát védték a felsebesedéstől. Minden más híresztelés rosszindulatú európai pletyka.

Ha tehát tényleg ősi hangulatú kosztra vágyunk, újra fel kell fedeznünk a fenti fűszereket és a gyümölcsös húsokat. Addig pedig marad a borfesztiválok töki pomposa. Végül is szívesebben eszem, mint a kását.