Andante, al dente

Csilla ösztöndíjjal érkezett Rómába, ahol egy időre Stella di Sanpietróként zongoratudásával nemcsak a Zeneakadémián arat sikert, hanem a környező terecskék gyümölcs- és zöldségárusainak is hamar a szívébe lopja magát. Egy szonáta, egy lasagne – nagyjából ez adja ott-tartózkodása két pillérét. És Stella nemcsak beleszerelmesedik az olasz konyhába, hanem igazi művelőjévé is válik.

Aztán a római évek elmúltával hazatér, és ezen a ponton már ismerős a történet: Stella di Sanpietróból visszaváltozik Szentpéteri Csillává, és Magyarország egyik legsikeresebb előadóművésze lesz. Latin temperamentuma azonban nem múlik, jelzi ezt legutóbbi albuma, a Spiritusz is, és koncertjei, melyeken a maximumig fokozzák zenésztársaival a hangulatot. Ahogy elengedhetetlen a fűszer az ételeknél, úgy nála a fergeteges ritmusok, a jókedv, az örömzenélés.

Meglepetésünkre ez alkalommal azonban nem olasz étel szerepelt kívánságlistáján, hanem mustáros marhalapocka krumpligombóccal. Ja, és még valami: ragaszkodott hozzá, hogy saját kezűleg készítse el. Serényi Zsolttal az élen kíváncsian vártuk tehát, hogyan boldogulnak a fekete- fehér billentyűkhöz szokott kezek a húsvágó késsel. Könnyedén, magabiztosan.

TV Paprika Magazin: Ez valami jól bevált recept? Tutira mész?

Szentpéteri Csilla: Sok bevált receptem van, de ez tényleg családom egyik kedvence és megunhatatlan. Ha hiszed, ha nem, férjem anyukájától lestem el, de az évek alatt kétszer nem csináltam ugyanúgy, mindig belekerült valami új. Csaba és Kristóf, vagyis a kis családom csak elégedetten összenéznek, ha megtudják, ez készül a konyhában. Legutóbb, amikor a vendégeimnek ezt tálaltam, varázsütésre csend lett az asztalnál, tudod, az a fajta csend, amikor elfogynak a szavak, mert mindenki az étellel van elfoglalva, azt próbálja minden ízében élvezni. Ennél jobb visszajelzés pedig nem is kell nekem, imádom ezt a fajta csendet!

Közben Csilla gyakorlott mozdulatokkal szeletekre vágja a marhahúst, mi pedig a sózáson, borsozáson túl, de még a mustározáson innen tovább kíváncsiskodunk.

TV P. M.: A családod hálás, ha rajtuk próbálod ki az új receptjeidet, vagy tudnak veled kritikusak is lenni?

Sz. Cs.: Szerencsére eddig még nem nagyon kellett csalódniuk bennem. A kisfiam barátai már keresik az alkalmat, mikor ugorhatnak be hozzánk egy amolyan kis suli utáni ozsonnára, mert az azt jelenti, mindig kapnak valami finomat. Legmenőbb a sült krumplim, amit egész vékony karikákra vágok, egy picit megfőzöm, és utána hopp, be egy kevés forró olajba! Meg kellene egyszer kóstolnotok!

Csilla mindezt olyan lelkesedéssel és átéléssel meséli, hogy azonnal rohannánk krumpliért a raktárba, ha nem zavarna össze bennünket azzal, hogy megfelelő méretű lábost keres, amiben mind a fél kiló bepácolt húst feltenné főni. Ezzel aztán vissza is ránt bennünket a hidegnek éppen nem nevezhető tűzhelyközeli valóságba, épp csak némi mentegetőzésre futja erőnkből, miközben ő már a húsokat pakolja akkurátusan a lábosba.

TV P. M.: Szívesen megkóstolnánk, de ma beérjük a krumpligombóccal is.

Serényi Zsolt: Mit szólnál, ha egy kis rozmaringot is raknánk bele? Csilla, miközben annyi vizet önt a húsra, amennyi éppen ellepi, teljesen fellelkesedik.

Sz. Cs.: Próbáljuk ki! Ha a komolyzenét meg lehet fűszerezni saját elképzelésem szerint a latin, a jazz vagy a rockzene stíluselemeivel, akkor ennek se fog ártani egy kis rozmaring.

Közben férfiasan küzd az óriási francia tűzhely szabályzógombjával, elkél a segítség Zsolt részéről, ha odaér. De a Zsoltra való várakozást megunva továbbállunk, és a már előkészített krumpligombócokat Csilla a konyha másik részén már bűvészkedve dobja a lobogó vízbe. A gombócok tehát már jó helyen, hús a tűzön, így azt a szolid másfél-két órát, ami Csilla szerint kell a húsnak a tökéletes puhasághoz, a magunk sajátos módján próbáljuk meg kihasználni: egy asztalhoz telepedve kérdésekkel bombázzuk Csillát.

TV P. M.: Érdekes látni, ahogy lelkesedni tudsz apró dolgokért, egészen tűzbe jössz. Lelki szemeimmel látlak is magam előtt, ahogy hátranyalt hajjal tangót táncolsz egy buenos airesi tánciskolában…

Sz. Cs.: Ez a kép valószínűleg nem lelki szemeid előtt jelenik meg, hanem láthattál már így fellépés közben, de akár videoklipben is. A latin pezsgés és életöröm nagyon közel áll hozzám, inspirál és erőt is merítek belőle. A zenei átdolgozásaim és koncertjeim is erről szólnak. Alaphangon ilyen vagyok, úgyhogy engedem, hogy átszője az életemet, és nagyon jól érzem magam ebben.

TV P. M.: Egy makói, ízig-vérig magyar lány világjáróként őrzi a hagyományokat?

Sz. Cs.: Szeretem a vidéket, megnyugtat, lelassít, feltölt, és tudom, mik azok az értékek, amiket örökségként hordozhatok magammal.

TV P. M.: Tippelhetek? A makói hagyma illata szíven markol?

Sz. Cs.: Abszolút, nincs étel a nélkül! De ha már illatoknál tartunk, gyerekkorom egyik kedvenc időtöltése volt nagymamám mellett ülni a konyhában és figyelni, ahogy főz. Nemcsak a szememmel, hanem az orrommal is, az illatok teljesen rabul ejtettek. A mai napig úgy főzök, hogy nagymamám illataira ráismerjek, mert tudom, akkor pont olyan lesz az étel, ahogy ő készítette. Felejthetetlen ízekre emlékszem!

TV P. M.: Ez azt jelenti, hogy az orroddal kóstolsz?

Sz. Cs.: Pontosan! Az illatáról képes vagyok megmondani, van-e például elég só az ételben. De sok minden mást is, a fűszerek illatából főzés közben el tudom dönteni, miből mennyire van szükség.

TV P. M.: Nem is kóstolsz hagyományos módon?

Sz. Cs.: Na, azért az túlzás.

Ezen a ponton, utolsó mondatainkat pont elcsípve, feltűnik az asztal mellett Zsolt is, bekapcsolódik, bár furcsán és zavartan gyűrögeti nadrágját. És mintha egy picit el is pirulna…

S. Zs.: Illat után főzni, jól hangzik, ritka képesség ez, még egy kicsit irigyellek is érte. Itt viszont nagyon jók az elszívók…

Valami nyomja a lelkét, látszik rajta, egy kis zavar fut át az arcán, valamit el szeretne mondani, de nincs hozzá mersze. Csilla próbálja oldani a feszültséget, Zsolttól a hús állapota felől érdeklődik.

S. Zs.: Pont ez az, ezért jöttem…

Csilla tekintetén felhők futnak át, úgy kérdezi, mi történt.

S. Zs.: Nem csavartuk lejjebb a lángot, úgy maradt, ahogy elkezdtétek főzni, az elszívók miatt pedig a szagát sem éreztük, szépen odakozmált. Csilla heves asztalcsapkodás helyett kacagni kezd.

Sz. Cs.: Ezt nem mondod komolyan! Én le akartam venni takarékra, de a rengeteg gomb közül nem tudtam, melyiket forgassam, szóltam is, talán nem hallottátok. Mi pedig itt annyira beszélgettünk, hogy a húst el is felejtettük. Ó, hát akkor nem tudjátok megkóstolni!

Sajnálkozásában őszinteséget érzünk, ő ilyen. Meg akart nekünk mutatni valami mást is magából, félretéve a muzsikálást, és ez most nem jön össze.

Sz. Cs.: Várj, várj, de hogyan fogjátok lefotózni?! Upsz, erre nem gondoltunk! Zsoltnak azonban van egy mentőötlete.

S. Zs.: Van párolt marhahús az étlapon!

Csilla megcsinálja a mustáros szószát a fűszereivel, a gombóc szerencsére túlélte, mellérakjuk, tuti jó lesz! Két percen belül Csilla csillogó szemekkel kiáltja: Lehet fotózni! Így hát szerencsére megszületik a kép is, a szemben lévő oldalon meg is csodálhatják. Utólag is elnézést a jóindulatú csalásért, nem tehettük volna meg, hogy megfosztjuk az olvasót a látványtól. Ugyanakkor joggal kérdezhetik, honnan tudhatjuk, jó-e a mustáros lapocka ŕ la Szentpéteri, ha nem kóstoltuk? Nos, a válasz egyszerű. A Csillával eltöltött másfél óra fényében bátran mondhatjuk: neki bemondásra elhisszük.