Azok a régi jó nullások - beszélgetős főzés Pécsi Ildikóval

szerző: TV Paprika Magazin

A mozivásznon rántott csirkeszárny serceg, és rétestészta nyúlik a hetvenes évek szűk levegőjében. Kevés alkotás ábrázolta a korszakot olyan pontosan, mint András Ferenc filmje, a Veri az ördög a feleségét. A mozi egy gyomorbeteg pártkorifeus látogatását meséli el bővérű titkárnőjének családjánál, melynek apropója egy augusztus huszadikai ünnepnap.

A konyhai jelenetet újranézve azonnal tudtuk, hogy a Dögkeselyű mellé ez a film is feliratkozik az András Ferenc munkásságából hozzánk közel álló, kultikus filmek közé. A konyhai készülődés felejthetetlen. Pásztor Erzsi alakítása óriási, akárcsak a sógornőjét és egyben a titkárnőt alakító Pécsi Ildikóé, akinek láttán akkoriban az ország férfi társadalmának jó része elgondolkozott a váláson.

Gondoltunk egy merészet, és arra kértük Pécsi Ildikót, hogy idézzük fel a jelenetet egy rétessütés erejéig, és hogy igazán magasan repüljünk, András Ferencet is felrángattuk a Balaton mellől, hogy részt vegyen a múltidézésben.

A stúdióban a viszontlátás örömének ölelései és viccelődései után azonnal belevágtunk a kalandba, Pécsi Ildikónak szegezvén a kérdést, tudna-e mesélni a 34 évvel ezelőtti forgatásról.

– Jaj, drágáim, két évig rá sem bírtam nézni a csirkehúsra, hát hogyne tudnék mesélni róla? A nagypapát alakító színész, Imre bácsi nagyothalló volt, soha nem hallotta, amikor elindították a felvételt. Az ebédjelenetnél mi pedig már fejenként egy fél csirkét megettünk addigra, mire ő is elkezdett falatozni. És ezt napokon keresztül - gondolhatjátok, hogy fárasztó volt, életemben annyi húst nem ettem.

– Nincs valami technikája ilyenkor a színésznek az evés imitálására?

– De van, egyszerűen csak úgy csinál, mintha harapna, de a falatot persze már nem nyeli le, ha lehetséges, és nem szegeződik rá végig a kamera.

Ekkor azonban közbeszól a rendező.

– Ennél a filmnél viszont az volt a kérésem, hogy az evés valódi evés legyen, mert az átjön a vásznon. De volt prózaibb oka is. A nyersanyagmennyiség, amire forgathattunk, erősen korlátozva volt, így kétszer is meggondoltuk, mit veszünk fel újra, sietnünk kellett.

– Milyen volt aztán a fogadtatás, nem voltak a bemutatás körül problémák?

– Nem, semmi ilyen nem volt, persze ezzel a filmmel is lefutottuk a kötelező köröket, amiken akkoriban át kellett esni, aztán a fesztiválsikerek már mindenkit megnyugtattak.

Ezen a ponton Pécsi Ildikó a nála lévő titokzatos szatyrok kipakolásába kezd.

– Fricikém (ő valamiért Fricinek szólítja a rendezőt), hoztam egy kis lecsót, ha összeraktuk a rétest, ezt meg kell, hogy együk. Tudod miért?

– Mert a film előtti találkozásunkkor is ezt főztél?

– Pontosan. És hátha ez a lecsó szerencsét hoz, talán újra felpörgeti az évekkel ezelőtt parkolópályára tett ötletet a film folytatására.

– Lett volna folytatás? – kérdezzük meglepve.

– A terv megvan, a mai Magyarországon játszódna a sztori. Az általam megformált egykori titkárnő már a pártember felesége, dúsgazdagok, övék a fél Balaton.

– Gondoljatok bele, Ildikó és a pártembert alakító Anatol Constantin el is tudná játszani, hiszen ő is él, kilencven éves, a haifai színház örökös tagja. Nem akármilyen film lenne, ha egyszer össze tudnánk rá szedni a pénzt!

Az idő szorít, ideje munkához látnunk. Réteslap az asztalon, már túl vagyunk a lisztezésen is, kezdődhet a nyújtás, amikor a színésznő és a rendező egymásra néz, és belekezdenek:

– Nem tudom, mit akarnak ezek. Mert szakad.

– Kik?

– Ezek.

– A molnárok?

– Igen, a molnárok.

– Hát mit akarnának?

– Szegény édesanyám, a Balatont ki tudta húzni. Mert azok a régi jó nullások! A dupla nullások!

– Most mi lesz? Vigyázz a résre!

– Margit! Hát mit csináljunk ezzel a szakadt hártyával?

Aztán innentől már nevetésbe fullad a dolog, nekünk pedig leesik: emlékezetből mondják a filmbeli rétesnyújtás közbeni párbeszédet. Csak úgy előtört belőlük, a réteslap látványa és a viszontlátás öröme ezt hozta ki kettőjükből.

A párbeszédnek a nevetés miatt vége szakad, kezdődhet az igazi munka. Elkészülnek a képek a némileg megviselt rétestésztával, aztán gyors csere, és készülődés az igazi sütésre.

 

A filmbeli tökös-mákos rétes helyett Ildikó saját fejlesztésű rétesét készítik, egy speciális, almás-túrós verziót. A rétes születése a véletlennek köszönhető. Történt egyszer, hogy időszűke miatt hamar el kellett készülnie a vasárnapi ebédre szánt rétesnek, ekkor támadt az ötlet, hogy készüljön egyben az almás és a túrós rétes.

Ildikó át is veszi a rendezést.

– Még egy kis citromot reszelj hozzá! Öntsd bele az egész tejfölt, ne hagyd azt a keveset a dobozban! Úgy, nagyon jól csinálod.

Az igazi rendező pedig csendben engedelmeskedik, mosolyogva keveri a túrót, szórja a fahéjat, tépkedi a réteslapot.

– Feri, a konyha az a hely, ahol szereted, ha téged instruálnak?– akasztjuk meg egy pillanatra.

– Nem mondanám. A hozzám közel állók tudják, hogy híres szakács vagyok, tudok főzni, és azt mondják, nem is rosszul – feleli vidáman.

Ildikó közben már kivajazta a tepsit, a réteslapokat kéri, és a tölteléket keni gazdagon. Az első réteg lapra kanalazza a tejföllel, citromhéjjal és porcukorral elkevert túrót, erre újabb lapot fektet, majd jöhet a vékony cikkekre vágott alma. Megint réteslap következik, aztán túróréteg, réteslap és alma. A tetejét lezárja az utolsó réteg tésztával, Feri pedig megszórja a fahéjjal és citromhéjjal elkevert porcukorral.

Irány a sütő. A következő percekben elárasztja a stúdiót a tepsiből áradó fahéj- és citromillat, abba is kell hagyni a munkát, a stáb a sütő előtt gyülekezik.

Mikor a rétes már aranybarnára pirult, Ildikó büszkén emeli ki a tepsit, Feri pedig az alkotótárs büszke pillantásával mosolyog a kamerába.

Még nincs szó az olyan rövidségű időtartamra, amely alatt a stáb eltünteti a forró, illatozó rétest. Akik kóstolták, nem csak a filmre fognak emlékezni kettejük közös alkotásaként.