Liszt nélkül a paddockban - Beszélgetés Szujó Zoltánnal
szerző: TV Paprika Magazin„Azért szóljatok előre a Pastramiban, hogy lisztérzékeny!” – figyelmeztetett kedvenc PR-osunk, miután megbeszélt nekünk egy interjút Szujó Zoltánnal. A 32 éves sportriporterről tudtuk, hogy 2002 óta helyszínről közvetíti nekünk a Forma–1-et, hogy rendszeresen tudósít bokszmecscsekről, hogy a rádióstúdióban is jól érzi magát, és két éve az RTL Klub Reggelijének egyik műsorvezetője, de a lisztérzékenység újdonság volt. Nem véletlenül.
Hozzászólok
Cikk nyomtatásaÉrtékeld a cikket!
Szujó Zoltán: Eddig nem szívesen beszéltem róla. Sok gátlás volt bennem ezzel kapcsolatban, de most már eljutottam oda az életemben, hogy ezeket sikerült feldolgoznom, helyre tennem.
TV Paprika Magazin: Mit jelent pontosan a lisztérzékenység?
Sz. Z.: Tulajdonképpen azt, hogy nem fogyaszthatok búza-, árpa-, rozs- és zabalapú ételeket. Hat-hét éves voltam, amikor kiderült az érzékenységem. Csúnyán legyengültem, kórházba kerültem. Az orvosok kezdetben nem tudták, hogy mi bajom, végül az utolsó utáni pillanatban rájöttek. A lisztérzékenységnél az étel megemésztésének képessége károsodik, a szervezet nem tudja rendesen felszívni a tápanyagot, de tünetmentes állapot érhető el, ha az ember betartja a gluténmentes diétát.
Én soha nem szoktam megszegni a szabályokat. Ez azért érdekes, mert bizonyos szempontból laza vagyok, saját magamhoz is, de ebben soha nem engedtem. Akkor sem, amikor nagyon nehéz volt. Például az iskolai menzákon.
TV P. M.: Nehéz a lisztérzékenységgel együtt élni?
Sz. Z.: Nem annyira nehéz, mint az ember gondolná. Amikor bemegyek a közértbe, meg se látom például a kiflit. Már ráállt az agyam, hogy csak azt vegyem észre, amit ehetek. Persze nagyjából tudom, merre tapogatózzak, de mindig ellenőrzöm azt is, milyen összetevők vannak az ételben. Azért régen nehezebb volt. Nemcsak nekünk, a nagyszüleimnek, a szüleimnek kellett megtanulnunk, hogyan kell gluténmentes élelmiszereket készíteni, hanem a közvéleménynek is el kellett fogadnia.
Míg a sportriporter régen étteremben csak brassóit és gesztenyepürét ehetett, otthon pedig maradt a kukoricaliszt meg a förtelmes ízű vietnami tészta, addig ma már jóval nagyobb a kínálat. Persze azért még van hová fejlődni. Az éttermeknek is.
Sz. Z.: Fontosnak tartom felhívni rá a figyelmet, hogy ha valaki egy étteremben azt mondja, hogy lisztérzékeny, az nem sztárallűr vagy felvett póz, hanem egy betegség, amelynél nagyon fontos, hogy az ember tudja, mit eszik pontosan.
TV P. M.: Furcsa, hogy műsornak tekintik az érdeklődést.
Sz. Z.: Nyilván sokfajta őrület van. Olyan világban élünk, ahol egyre-másra bukkannak fel a kajával kapcsolatos furcsaságok, a speciális diéták és fogyókúrák. Így eleve a társadalom kevésbé fogékony része is ki van hegyezve erre a témára, és amikor valaki az összetevők felől érdeklődik, azt gondolják: „na, megint itt egy idióta”. Pedig sokszor tényleg komoly egészségügyi okai vannak a kérdezősködésnek.
Bár lisztérzékenynek lenni nem lehet egyszerű, Szujó Zoltán éppen úgy nőtt fel, mint minden más gyerek: kosarazott és a haverokkal lógott. Persze az ételhez való hozzáállásán sokat formált állapota, például nem hagy ott semmit a tányéron, boldog, amikor környezetének ízlenek a gluténmentes ételek, és persze nagyon hálás a gluténmentes kosztért. Főleg azért, amit a feleségétől kap. Betegsége abban sem akadályozta meg, hogy megvalósítsa gyerekkori álmát, és sportriporter legyen. Így legalább nekünk is elmondhatta, mit eszik az ember a Forma–1-ben.
Sz. Z.: Ez attól függ, hogy az illető milyen funkcióban van. A csapattagok nyilván nem a különlegességekre vágynak. Ezek melós emberek, akik dolgoznak reggeltől estig, szörnyen éhesek, és örülnek, amikor kajálhatnak, ezért nekik szénhidrátban, tápanyagokban dús ételeket kell adni. A versenyző Baumgartner Zsolt viszont, aki 2004-ben képviselte hazánkat a Forma–1-ben, mindig ugyanazt ette: egy kis tészta, egy kis saláta és egy szelet csirkemell, pirítva. Azt mondta, így legalább nem érzi magát annyira telítettnek.
Aztán vannak a VIP vendégek, akik viszont nagyon finom dolgokat kapnak. Minden csapat megpróbálja a saját nációjára jellemző különlegességeket bevinni a paddock cateringbe. A Toyotánál van sushi, a Ferrarinál jók a tészták és a sajtok. Mindenkinek megvan a maga specialitása. Érdekes eset a McLaren. Náluk például keveredik a brit és a német kultúra, a csapatot is vegyesen alkotják, és mindenki olyat akar enni, amit otthon megszokott. Így aztán a McLarennél van marha angolosan, és sült kolbász is savanyú káposztával.
TV P. M.: Melyik csapatnál van a legjobb koszt?
Sz. Z.: Szigorúan (tényleg, kizárólag) kulináris szempontból nekem a Ferrari a kedvencem. Részben azért, mert ott van a sajtóosztályon két hölgy, akik hozzám hasonlóan lisztérzékenyek, és berendeztek egy kis sarkot gluténmentes élelmiszerekből. Jó, hogy figyel erre a csapat.
Amíg Szujó Zoltán elfogyasztotta fekete lencsés, tőkehalas ebédjét, kiderült még, hogy élete egyik emlékezetes élménye volt, amikor 2003-ban a Dakar-ralin háromezer emberrel ehetett egyszerre paellát (spanyol rizses egytálat), hogy imádja a halat, a rizst és mostanában az édesburgonyát, hogy számára egy étteremben a hangulati összhang a lényeg, és szeret néha hús nélkül élni. Máskor pedig vígan kolbászozik a Vásárcsarnokban.
Sákovics Diána írása
