Olasz meló

szerző: TV Paprika Magazin 1 ország, 2000 km, 2 hét, 2 ember

Csiszár Jenő életrajzához foghatóval általában híres, sikeres, hosszú hajú és sajátos világú emberek életútját taglaló leírásokban találkozhatunk. Kikötői rakodómunkás nem volt ugyan, mint ahogy telefonszerelő sem, volt viszont éjszakai klub tulajdonosa, színész, de még „focistafeleség” is.

Funkciók

Értékeld a cikket!

Átlag: 5.00 | Összesen 3 szavazat

Ő maga keresztelte el magát így, amikor felesége két évig Olaszországban kosárlabdázott, az újságírók pedig arról faggatták Jenőt, hogyan tengeti mindennapjait a Comói-tó mellett. Állítása szerint ott és akkor szerelmesedett bele az országba. Bár már foglalt volt a szíve, Szigliget mellett elfért még a világ egy kis szelete benne.

Sandro Arenát viszont Szekszárdon ejtette rabul egy magyar lány. Szekszárd pedig már nincs messze Pécstől, ahol két főszereplőnk végül közös barátaik révén találkozott. A borozgatások melletti beszélgetések gyakran forogtak a konyha körül, Sandro ugyanis igazi séf és igazi olasz, Jenőnek pedig régi vágya volt túljutni a spaghetti al oglio elkészítésén. Amit állítása szerint remekül készített már addig is, persze Sandrónak még nem volt alkalma megkóstolnia. Aztán a nagy napon, amikor Sandro Salernóba indult átvenni a Le Stelle della Ristorazione-díjat („Éttermi csillag-díj”), amit eddigi éttermi munkásságáért kapott, Jenő is vele tartott. Salerno nagyon könnyen belopja magát az ember szívébe, pláne, ha magyar. A villamos a tengerpart felé, a pálmafák, ahol Márai is sétálgatott, a hely, ahol annyira szerette a rozmaring, a bazsalikom, az erős fokhagyma és Gragnano borának ízét, a csillámló öböl, amin túl a párás kék ködben eltűnnek a Szardínia felé tartó kompok, Jenőre is különös hatással volt.

Elhatározta, hogy Sandróval bejárja egész Itáliát, miközben Sandro a szakácsmesterségre oktatja, úgy, hogy mindenhol a jellegzetes, helyi alapanyagokból főznek, Bolognától Cataniáig. Jenő azért nem tudta levetkőzni régi énjét, a TV Paprika stábjával gondolta megörökíttetni a nagy kalandot. A szigligeti indulásnál a kis ötszázas Fiatot dugig pakolták bőröndökkel és serpenyőkkel, az operatőrök vállán pedig meg-megremegett a kamera a röhögéstől Jenő saját serpenyőihez való ragaszkodása láttán. Tanult emberekhez méltón Bologna kihagyhatatlan volt hőseinknek, Sandrónak csillagos barátai élnek itt, Jenő pedig folyton valami Détárit emlegetett. Bruno és Paolo, a két barát, a mortadellás ravioli elkészítése után meglepetésként egy mortadellagyárba cipelte őket, ahol Jenő a hajhálótól és lábzsáktól cseppet sem zavartatva azonnal bokszzsákot vizionált a kampókon lógó 15 kilós mortadellák helyébe, öklözéséhez pedig Sandro Don Kingként csendesen asszisztált.

A kóstolásnál aztán a stáb tagjai közül valaki könnyedén pisztáciának nézte az olívabogyót a mortadellaszeletben, de Brunóék nevetve kijavították, olyasmi csak a délebben készülő felvágottba kerül, az északi rész nem éppen pisztácialigeteiről híres. Akkor hát egy újabb indok a dél felé indulásra. A kereszteződés után, a kis erdőnél balra aztán érces motorhangok vegyülnek az alapzajba, és furcsa járművek fognak a konvoj előzésébe. Jenő, arcán a felismerés erejével, felkiált: „Tudjátok, hová cseppentünk? A Mille Miglia közepébe! Ez a veteránautó-versenyek királynője, ha nem éppen királya!” Az aznapra tervezett indulás tehát némileg eltolódik, hagyni kell, hogy a két nagyra nőtt gyerek kinézelődje magát az autócsodák között. Jenő még este is lelkendezik, mert az Ezermérföldes verseny éppúgy Olaszország része, mint a Vezúv lankái. Rapallóban – tudják, ott Portofino mellett a tengernél jobbra – Sandro rozmaringos focacciát készít, Jenő pedig, a 30 fokos hőség ellenére, a kemence mellett tüsténkedik, talán életrajzának színesítése végett, most éppen a péklegény szerepében.

Rapallóból a csizma belseje, Toscana felé veszik az irányt, Siena mellett Sandro bistecca alla fiorentinával csendesíti el a melegtől és a fáradtságtól már picit nyűgös stábot. Siena után a szokásos késő délutáni autópálya, Róma felé mutató táblákkal, szerencsére Róma helyett csak a közelében fekvő Braccianóig kell eljutni. Igen, igen, ez az a Bracciano, ahol a még hőseinknél is híresebb emberek az esküvőjüket tartják, mint Eros Ramazzotti vagy Tom Cruise. Másnap, mikor Sandro cukrász barátja egy maritozzit készít fáradt utazóinknak a reggeli kávé mellé, Sandro arra inti Jenőt, ezt a süteményt becsülje meg, mert csak Rómában és környékén készítik. Sandro másik itt élő barátja Stefano. Kitalálják-e a foglalkozását? Úgy bizony, séf. Ő a trippa, vagyis a pacal elkészítését tanítja meg magyarjainknak, római módra mentával és paprikával. Jenő elképedésére Stefano még egy kis kakaóporral is megszórja a pacalt, állítása szerint ez így jobban feledteti a belsőség jellegzetes ízét. A menta pedig más helyre kerül a periódusos rendszerünkben, amikor Stefano egy mentalevelet teker az orrába, mélyeket szippant, és elmeséli, hogy a nagyapja mindig ezt csinálta, ha fel akart frissülni. Szerintem az én nagyapám jó, ha a borsmentateáig eljutott.

Márai idejében errefelé triciklikről kínálták a friss pacalt, ami gyakran kecske- vagy birkagyomor volt, babérágak között tartották, és fogyasztás előtt közvetlenül citromot facsartak rá. Ehhez ké-pest Stefano főztje közelebb áll az itthon ismerthez. Később Jenő Stefano útmutatásai alapján félig önállóan elkészít egy spaghetti all’ amatricianát, mire a kóstolók közül többen látni akarják a felvett anyagot, kételkedve abban, hogy ez Jenő, nem pedig egy profi szakács főztje. A látottak alapján aztán kénytelenek elhinni, hogy Jenő a haladó pályát állította be a konyhai játékprogramban.

A kis Fiat aztán Braccianóból Bevagnába tart, ahol szakácsunk és szakácslegényünk a reggel kutyákkal kerestetett szarvasgombát a városka főterén spontán megejtett főzés keretében reszelik a tagliatellére. Jenő már ösztönösen főzi al dentére a tésztát, hőmérséklet- és időérzék nála párban járnak. A szállásadó házigazdával való találkozáskor aztán az egész stábnak egyszerre akad el a lélegzete. A remek magyar színésznő, Kiss Mari megvan mindenkinek, ugye? Nos, a hölgy kiköpött Kiss Mari-hasonmás, innentől aztán már csak így szólítják egymás közt. Végre Jenő serpenyői is szóhoz jutnak, a csicserivel töltött galambot Sandro már ezekből tálalja.

A következő állomás Salella, ide már közel a tenger, de kis csapatunk beilleszt egy üzemlátogatást egy bivalymozzarellát készítő gyáracskába. A stáb a kóstolás után megfogadja, hogy ezentúl csak bivalymozzarellát hajlandó vásárolni, és ahogy nem sokszorosítja és nem is terjeszti sem Gerendás Péter, sem Andrew Lloyd Webber műveit, ugyanúgy nem vesz többé mezei mozzarellát. Végre saját maguk is megízlelhetik az o’ciato ‘e bufalát, a bivalytehén leheletét. A bivalymozzarella- szakértők a kóstolás után a szájban maradt intenzív aromát hívják így, ez amolyan fokmérője a minőségnek. Másnap könnyed reggeli kirándulás a tengeren, halászbárkával. A hálóba languszta is akad, ez lesz majd az alkonyatkor a tengerparton elkészített vacsora fénypontja. Jenő és Sandro csinos kis kempingszékekből nézik a lemenő napot, és amikor az eltűnik a tenger mögött a horizonton, utoljára nagy robajjal húz még egy akkorát a tengeren, iszonyú hullámokat keltve, a hangmérnök még másnap is káromkodik.

Az autópálya Reggio Calabriában ismerős érzeteket kelt, Sandro és Jenő újabb közös vonást fedez fel az olasz és a magyar lélek között: a soha el nem készülő dolgok iránti vonzódást. Aztán Messinánál már más a hangulat. Az éjszakai kompon, ahonnan a sötétben már látszanak Szicília kontúrjai, Jenő egészen ellágyul a finom, sóillatú langyos szél simogatásától. A kamionosok körülötte persze szenvtelen arccal nézelődnek, ők napjában kétszer is megteszik a távot. Nem is értik, mi ez a felhajtás a kis piros autó körül, miért kering két operatőr mellette?

Cataniában a halpiacon még dél körül is nagy a nyüzsgés, pedig ezen az éghajlaton délfelé már illatos a hajnali fogás, régebben a kórházak és szeretetházak kapták ajándékba, ami délutánra megmaradt. Sandro friss tonhalat talál, ami persze ezen a helyen nem számít fergetegesen ritkának, az azonban, hogy a fekete sziklák tövében, a szabad ég alatt steaket készít belőle, nem annyira mindennapos dolog. Jenő pedig a viharfelhők fenyegető közelsége ellenére is hajlandó a serpenyők tengervizes ellögybölésére, annyira elvarázsolja a hely. Pedig csak három kilométernyire távolodtak a mindig nyüzsgő Cataniától.

Két hét után, nehéz szívvel, de összepakolnak a hazaútra, bár a stáb több tagja is szívesen maradna még. Cannavaróék nem is tudják, hogy újabb szurkolói keménymag csatlakozna a „Forza Azzurri”-t kiabálókhoz. Meglepően sok a hely viszont a Cinquecento hátuljában, valami hiányzik. Jenő szeme sarkában szétmorzsol egy könnycseppet, amikor rájön a rejtélyes űr okára, ami immár a szívében is tátongó ürességet okoz: a serpenyőit Kiss Marinál hagyta. Hogy vajon megtanult- e annyira főzni Sandrótól, hogy szeretett edényei tényleg hiányozzanak neki, döntsék el önök! Az Olasz meló szeptembertől a TV Paprika műsorán!