Polinéz nyers halon is vidám a lét - interjú Méder Áronnal

– Ez nagyon könnyű étel, hagyományos polinéz kaja, amit napközben, a reggel fogott friss halból készítenek (Poisson cru à la Tahitienne)– vezeti fel Áron a Marquises-szigeteken tanult nyers halas fogást, és már vágja is kockára a tonhalat, hogy aztán lime, só, kókusztej, paradicsom és hagyma kíséretében egy órán át pácolja. Miközben robotol, kiderül, hogy utazása alatt ez volt az egyik kedvenc étele, ezt ette Polinéziától Indonéziáig, éppúgy, ahogy a helyiek: nyersen, kézzel.

TV Paprika Magazin: Láttuk a blogodon (http://www.meder.hu), hogy mennyi alapanyaggal indultál útnak. Húsz kiló rizs, tíz kiló tészta, nyolc kiló köles s a többi. Mikor fogyott el a készlet?

Méder Áron: Fidzsin csaptam egy nagy bevásárlást. Akkor már több mint egy éve utaztam, és az egyéves kaják már nem valami jók. Persze útközben is vettem ezt-azt, például húsz kiló krumplit egy nagyobb óceáni kikötés nélküli szakaszra. Természetesen sok halat fogtam. A korallok mentén kellett csak vigyázni, ott sok a mérgező hal, ami a szintén mérgező korallal táplálkozik. Egyébként, amikor utaztam, ráértem főzőcskézni, de kikötés után nem sokat ettem. Kivéve, ha meghívtak. Eleve nem vagyok egy nagy kajás, és sokkal jobban érdekelt a hely, mint az evés.

Ez érthető, hiszen Áronnak bőven kijutott a vízen töltött időből. Mikor elindult a Galápagos szigetekről, egyhuzamban ötvenkét napot töltött a hajón kikötés és társaság nélkül. Igaz, a laza és szabályok nélküli tengeri életet imádja, de mikor majd két hónap után végre szárazföldre lépett, azért dél-amerikai erős rummal ünnepelt. Pedig nem szereti az alkoholt! A hosszú utazások mellett hosszú pihenőkre is jutott idő, Fidzsin például hat hónapot töltött. Ott tanulta azt a kókuszos sült tonhalat is (Fijian Fish Lolo), amit második fogásként tálalt fel.

M. Á.: Fidzsin a lakosság fele indiai. Az angolok akkor telepítették őket oda, amikor rájöttek, hogy az őslakosok nem hajlandóak dolgozni a cukornádültetvényeken. A szigeten ugyanis nem szokás dolgozni. Apu kimegy halászni, amit fog, azt megeszik, az asszonyok összeszedik a banánt, kókuszt, egyébként pedig énekelnek, táncolnak, mulatnak, verekednek, néha vadásznak.

Áron a kókuszvágó macheteszerűséget a Fidzsi-szigeteken szerezte be, a helyiek csak ezt használják a csonthéjas meglékelésére. A reszelő is onnan érkezett, a már feltört gyümölcs húsát olyan gyakorisággal és természetességgel reszelik vele, ahogyan mi almát pucolunk. Az őslakosok nem igazán használtak fűszereket, csak gyümölcsöket és halat ettek, de az indiaiak magukkal hozták a curryt, a csilit, és a kultúrák keveredésében egy vegyes, indiai-fidzsi konyha alakult ki. Az ősi szokások szerint egyébként a halat forró kövön sütötték, ahogy az emberhúst is. 1920-ig ugyanis rendszeresen előfordult kannibalizmus. Egy pápua új-guineai barátom azt mesélte, hogy az ember legfinomabb része a talpa, bár fogalmam sincs, hogy ez igaz lehet-e.

Emberreceptet ugyan nem kértünk Árontól, arra viszont kíváncsiak voltunk, hogy utazásai során milyen más egzotikus ételekkel találkozott.

M. Á.: Nem is az újdonság volt a legérdekesebb, hanem az, hogy mennyi mindenre használják a gyümölcsöket, gyümölcsfákat. A banánlevélben például sütnek, sebeket kötöznek, gyógyítanak vele, a papayából én például lekvárt főztem, a kókuszból olajat. A kókuszolaj szinte mindenre jó, a konyhában és gyógyításra is nagyon gyakran használják. A tengeri halak sokfélesége is magával ragadott. De nézni jobban szeretem a halakat, mint vadászni!

TV P. M.: Ennyi idő alatt nem untad meg a halat?

M. Á.: Nem, de nem ettem ám mindennap, csak heti öt-hat alkalommal. Az út alatt egyébként szinte félvega lettem, a halon kívül nagyon-nagyon ritkán ettem más húst. Egyrészt nehéz volt hozzájutni, és különben is: drága volt.

TV P. M.: Voltak olyan magyar ételek, amiket hiányoltál?

M. Á.: Mondom, nem vagyok nagy kajás. Szerintem az evést a helyén kell kezelni. Nem kell mindennap jót enni, nem kell mindennap sokat enni. Ha pedig csak penészes kenyér volt, penészes kenyeret ettem. Néha jó böjtölni. Azt hiszem, sokkal kevesebbet ettem ott, mint a legtöbb ember szokott itt, Magyarországon. Szeretem magam megtartóztatni. Te szoktad?

Válasz helyett inkább a szárazföldi életre terelem a szót. Amióta 2009 őszén Áron hazatért, hajónaplóját kiegészítve megírta „Békét és szelet!– Három év alatt a Föld körül” című könyvét, előadásokat tart az utazásról, tréningeket a motivációról, a magánytűrésről, arról, hogy az ember önismeretére milyen jó hatással van az egyedüllét. Áron egyébként igyekszik meggyőzni, hogy a látszat ellenére nem magányos tengeri medve, 2010-re például nem is tervez hősies kalandokat. Természetesen azért idén is vízre száll, csoportokkal, nagy jachttal és főleg az Adrián.