Terra incognita - Szántó Dáviddal a konyhában

TV Paprika Magazin: Tényleg ennyire nem töltött el jóleső izgalommal az étlap látványa? Azt hittem, ennél azért nehezebb lesz a választás.

Szántó Dávid: Vannak benne jól hangzó dolgok, de maradok az egyik, már jól bevált kedvencemnél, nem vagyok az a kísérletezős típus, ha ételekről van szó. Amúgy meg szerintem a világ öt legválogatósabb embere közé simán beférnék, gyerekkoromban például a nagyinál családi ebédek alkalmával volt külön Dávid menü, amiben az a háromfajta étel szerepelt, amit hajlandó voltam megenni.

TV P. M: Például?

Sz. D.: Rántott hús helyett rántott sajt, ilyesmi. A húshoz való viszonyom, hogy is mondjam, nem volt mindig felhőtlen. Volt úgy, hogy egyáltalán nem ettem, és nem azért, mert vegetáriánus lennék. Ma már azért szárnyasokat hajlandó vagyok enni, de ez is csak a feleségem hatása, aki fokozatosan szoktatott hozzá a húsevéshez, mint egy kisgyereket.

TV P. M: Akkor a halakhoz egy kicsit még nőnöd kell?

Sz. D.: Ez nem korfüggő nálam, egyetlenegy dolog van, aminek még a szagát sem bírom, az pedig a hal. Na jó, kettő, ha a tengeri herkentyűket nem soroljuk a halakhoz.

TV P. M: Mi lehet az oka, csak nem valami gyerekkori trauma, vagy hosszú órákig tartó horgászás egy „Tibi bácsival”, aki azért minden családban akad?

Sz. D.: Tudod mi? A legegyszerűbb, és egyben legviccesebb magyarázat, hogy egyszerűen túl sok időt töltöttem vízben. Mondom, viccesen hangzik, de lehet, hogy nem teljesen alaptalan sejtés.

TV P. M: Köszönöm a segítséget, nem volt még ötletem, hogyan kanyarodhatnánk az úszáshoz, mert köztudott rólad, hogy egyik kedvenc sportod. Ezek szerint komolyan úsztál is? Hajnali buszozás, aztán apával kézen fogva friss időben a szigeten az uszodáig? Csak azért kérdezem, mert szinte minden híres úszónk életrajza így kezdődik.

Sz. D.: A hajnal az stimmel, a 4.16-os busszal mentem, de nem a szigetre, mert Honvédos voltam. Kemény volt, de akkor nem zavart. Később aztán lett egy Trabantom, azzal mentem a még szinte üres utcákon, és a húgomat is én vittem, ő is úszni járt.

TV P. M: Miért hagytad abba?

Sz. D.: Kinőttem belőle. Nem ment rosszul, de nem voltam korszakos tehetség, a szerelem viszont a mai napig megmaradt, ha rangsorolni kellene a sportágak között, nálam az úszás lenne a nyertes. Ettől függetlenül szeretek sok mindent, akár közvetíteni is. Na jó, azért egy műkorcsolya-közvetítésnél inkább hangszálproblémára hivatkoznék.

TV P M.: Egy rendkívül izgalmas baseballmeccs?

Sz. D.: Szerintem az is menne.

TV P. M: Pedig arról azt mondják, ha nem Amerikában születtél, vagy nem ott nőttél fel, reménytelen megértened, ne is próbálkozz vele.

Sz. D.: Nekem is át kéne néznem egy-két szabályt, csak úgy, felfrissítésképpen, de átlátom, és értem is. Az igaz, hogy képernyőn keresztül nem a világ legizgalmasabb játéka, de a sportriporter feladata, hogy ilyenkor egy kis színt vigyen a közvetítésbe.

TV P. M: Ilyenkor jönnek az adatok, kinek hány felesége volt, hányszor futott szintidőn belül, és milyen napokon eszik tésztát?

Sz. D.: Nem árt, ha vannak kéznél ilyen információk, de sokféleképpen lehet lekötni a néző figyelmét. Az adatokkal, mondjuk, én nem állok hadilábon, valamiért jól megmaradnak a fejemben viszonylag száraz számok is. Egyszer Soma Mamagésa autizmusszintűnek is nevezte viccesen ez irányú tudásomat. Nekem egyrészt ez a szakmám, másrészt imádom a sportot, harmadrészt nagyon sok tévé előtt ülő sportrajongónak van ilyen tudása.

TV P. M: Bajban vagyok, hogy fogunk innen egy triplaszaltóval visszaugrani a kajáláshoz. Nem is dobban meg a szíved, ha Ázsiából kell abszolválnod egy műugró-közvetítést, hogy hej, megint az uszoda közelében leszek, és fergetegeseket fogok enni a város éttermeiben?

Sz. D.: A munkámnak az a része nem hoz lázba, ha esetleg a kulinária fellegváraiba szól a kiküldetésem. Egy-egy ilyen kiküldetés azért – bármilyen furcsa – kemény munka. Egy úszóvébé például a következőképpen néz ki: a reggel nyolc óra már az uszodában talál, a válogatókat közvetítem. Azok nagyjából olyan dél körül véget érnek, akkor gyorsan egy szendvics vagy ilyesmi, aztán rohanás vissza a szállodába vagy az újságíróközpontba, adategyeztetés, jegyzetkészítés, esélylatolgatás papíron, és huss, háromkor már indulok is vissza az uszodába. A döntők kb. 5-től 8-ig tartanak, aztán mielőtt fáradtan bezuhanhatnék az ágyba, még nekiülök felkészülni a másnapi előfutamokra. A következő reggelt pedig nyolc órától már kitalálhatod. Szóval még ha akarnám, sem tudnám az időmet a helyi ízek végigkóstolásával tölteni. Persze volt már, hogy páran magukkal rángattak egy rendes vacsorára, akkor azért udvariasan végigettem a menüt, de ma már nem tudnék visszaemlékezni rá, mi volt, miért ízlett, vagy miért nem.

TV P. M: Most, hogy Zsolt körbevezetett egy igazi nagykonyhán, láttam azért valami kis érdeklődést a szemedben. Ez pusztán udvariasság volt, hogy Zsolt is jól érezze magát?

Sz. D.: Nem, tényleg érdekes látni, hogyan lehet főzni ennyi vendégnek, elképesztő méretű edények, és elképesztő mennyiségű nyersanyag.

TV P. M: Akkor ha hazamész, leülsz a konyha közepén egy hokedlire, csendesen körbenézel, és átgondolod, hogyan tudod a térképeden a konyhát mint terra incognitát megismertté nyilvánítani?

Sz. D.: Most rögtön azért nem, de jó úton járok, hidd el. Egy kérésem volt most készülő lakásunk konyhájának berendezését illetően: a sütő kerüljön legalább mellmagasságba. Ne kérdezd, miért találtam ki, hogy így legyen, egyszerűen csak olyan jó dolognak tűnt, hogy nem kell majd hajolgatni, és pont látom is a benne készülő dolgokat. A feleségem legsúlyosabb ellenérve pont az volt, hogy miért nem mindegy nekem, hol a sütő, ahányszor az elmúlt években használtam, az se tűnne fel nekem, ha az új konyhából egyszerűen kimaradna. De azért átment az ötletem, persze ehhez meg kellett ígérnem, hogy innentől már tényleg használni fogom. És ráadásul sütésre. Milyen hangzatos lett volna, ha megígérem, ezentúl kétszer annyit fogok sütni. Az pont kétszeri alkalmat jelentett volna az eddig sütéssel töltött órákat figyelembe véve.

Köszönjük a Pastrami étterem segítségét.